Tocotronik Bécsben
Tocotronik Bécsben
Ismét kitört rajtunk a németmánia, és a vasárnap éjjel a bécsi Tocotronic koncerten talált minket...
Wien Arena
Jegyünk az nincs, a bamba labancok megvették az összeset előre, lelkesedésünk és kalandvágyunk mégis töretlen. Nyílegyenesen száguldunk Bécsország felé, kávéra, cigire, és gumicukorra állunk csak meg az autópálya mentén. A határ túloldalán lévő benzinkút személyzete színmagyar – így némettudásunk csillogtatása nélkül vehetünk autópálya matricát, aztán los los hajtunk tovább.
Alles OK? Kérdezi az olasz pincér a vasárnap is nyitva tartó kisvendéglőben. Ja, Alles OK – válaszolom, és tovább eszem a bécsiszeletet. Jó ízléssel forralt bort választottam mellé, ez talán segít, hogy kezdődő torokfájásom ne harapózzon el. Orsi határozottan kivirul, ahogy meleg ételhez jut – hiába ennél tuttibb módszer nincsen, hogy az ember jópontot szerezzen egy nőnél. Olcsó népszerűségre törekszem. "Viszontlátásra" – búcsúztat minket tört kiejtéssel a főúr, amit harsány ciaoval viszonzunk.
A bécsi Aréna nevével ellentétben nem sokezres stadion, hanem Petőfi Csarnok méretű helyszín, a koppenhágai christiania és a zürichi rote fabrik alternatív stílusában. Az idegesítően és egyfolytában szemerkélő eső beűz minket az alaposan kidekorált egykori gyárépület egyik hátsó traktusába, a bárpult mellé. Korán van még, a lézengő technikusok között egyetlen vendégek vagyunk. Nagy bögre nescafével ülünk le, hogy a maradék pár órát egyhuzamban beszélgessük át pasikról és csajokról. Ahogy az a kevés fény is fogyatkozik, az áporodottan büdös és lehasznált hely úgy kap szép lassan erőre. A fafűtéses vaskályhával való hadakozás meghozza eredményét, a lassan beálló sötétség, meg a rafináltan elhelyezett lámpák és neoncsövek új ruhába öltöztetik a helységet. Az elsőnek beérkező deszkás kölyköket hosszú bőrkabátokba öltözött műmájer rockerek követik, aztán végre befutnak a hosszúlábú vékonyderekú allstar tornacsukás Tocotronic lányrajongók is. A dönerárusok izzítják már a szerkót, a bárpult szűk lesz hirtelen – alakul az este.
A koncert előtti legutolsó félórában jutunk jegyhez, egy rokonszenves vadidegen fiatalember jóvoltából, akivel zökkenőmentesen alkuszunk meg. Igazság szerint nagyon meglepett volna, ha feleslegesen autóztunk volna idáig – vannak dolgok, amiknek egészen egyszerűen sikerülnie KELL. Ilyenkor a nyers akarat puszta kisugárzása elégséges ahhoz, hogy megváltoztassa a történéseket, de legalábbis a közelben lévő más személyiségek akaratát. Ilyesmi képességekkel operálunk mi, szuperhősök.
A zenekar valaha klasszikus punkzenében utazott, ami mostanra nem látszódik meg sem brit módon trendire fésült fejükön, sem a zenéjükön, leszámítva helyenként egy-egy vadabb ritmusváltást. Dirk az előzetes elmondásoknak megfelelően valóban karizmatikus egyéniség. Tetszik ahogy felkonferál, ahogy mozog, ahogy énekel, még szolid beszédhibája is sármos. A rajongói fórumok vitáját, hogy Dirk fogyott-e vagy hízott a második sorból könnyen el tudjuk dönteni: hízott. A gitár mondjuk elég jól takarja a kezdődő kis pocakot, de látjuk amit látunk. A basszerosnak viszont nincs miért szégyenkeznie – az állát mintha baltával faragták volna ki, irigylem érte. Mégiscsak rockzenész akarok lenni – a már ismert okokból kifolyólag. A fiúk rendesen tekerik a gitárt, nem érheti szó a ház elejét. Az új lemezről négy számot kapunk a többi régi sláger. A Kapitulation a címadó dal és egyben az új übersláger:
A zenekar a filozofikus frontembernek köszönhetően szövegcentrikus számokat is produkál. Az Aber Hier Leben, Nein Danke ráadásul ritmusos is, azt hiszem erre ugráltunk a legjobbat végül is. A klipben jól látszódik a fiúk kiállása – gyakorlatilag pont ugyanígy zenélnek a színpadon is:
Zugabe, zugabe! A második ráadás eszeveszett kakofonikus gerjedésbe fullad, a srácok széttekernek minden kontrollt, összeborogatják a hangszereket, aztán lelépnek. Minden megvolt, hiányérzet nélkül oszlunk szét. A fegyelmezett osztrákok nem lézengenek össze-vissza, így nálunk sokkal gyorsabban érik el a ruhatárat – Orsi prémes kabátja miatt így hosszú perceket várakozunk, mielőtt csikorgó kerékkel ráfordulunk a Budapest felé vezető A4-re. Hazafelé levezetésképpen réges-régi Hobo számokat hallgatunk, és éppen elalvás előtt érkezünk haza két órányi esőn és ködön átvágva.
Holnap munka...