Battlefield 2 patch 1.03

Mitől annyira jó vele és miért nem lehet néha kibírni? A fókuszban ismét a Battlefield 2, a patch 1.03 okán.

Egy tipikus videojátékban jól sejthetően és legfeljebb pár nap alatt elérhetően ott lebeg a végcél, a gonosz főmufti legyilkolása, a világhatalom, a zsákolás, szóval a végső győzelem. Ravaszabbul addiktívak a párkapcsolatok szétverésére tervezett online szerepjátékok, amelyeknek egészen egyszerűen nincsen vége, a cél magunk és képviselt karakterünk minél erőteljesebbre, minél gazdagabbra, minél tapasztaltabbra alakítása.

A Battlefield 2 hasonló ravaszsággal operált, amikor bevezette a rangok és kitüntetések rendszerét. Még mielőtt ezt megtette volna, már azelőtt is meglepő változatosságot kínáltak a különböző fegyvernemek, és járművek. Egészen más játékélmény csikorgatni a lánctalpakat, bombázni a nyomorult esélytelen földieket, vagy gyalogosként rohamozni. Mikor milyen hangulatodban vagy, azt szolgálja ki ugyanaz a játék, megtartva természetesen közös nevezőnek az együttes munka, a közös győzelemre való törekvés élményét. Az újonnan bevezetett rangok és főleg a kitüntetések tovább növelik a változatosságot. Részemről például eszembe se jutott volna elővenni a késemet vagy a pisztolyomat, a helikopterrel való kalandozás is csak távoli terv volt, de mivel éppen ezek voltak bizonyos kitüntetések követelményei, hát belekóstoltam ezekbe is – és nem bántam meg. A késelés nem volt annyira nagy élmény, mögé kerülni az óvatlan ellenségnek, odafutni és hátba szúrni könnyű, és nem is férfinak való. A helikopterezés ellenben izgalmas kihívás. A Helicopter Service Ribbon 19 fentről leterített ellenséget követel meg, minimum 15 perc repüléssel. Ha nem is tudok helikoptert vezetni, lövészként is teljesíthetem a feladatot, persze ekkor egy NAGYON JÓ, azaz kooperatív pilótára van szükség. Nem olyanra aki éppen most szállt át vadászgépből és maxigázzal süvít el a helyszínek felett távoli rakétasorozatokat eregetve, de nem is olyan nyúlbélára, aki ez első nekünk szánt lövedék koppanásakor hanyatt homlok továbbrepül. Hosszú napokon keresztül Zatar mocsaraiban próbáltam eleget tenni a szigorú feltételeknek. A mocsár közepén egyetlen leszállópályán van a célra alkalmas harci helikopter, amelynek birtoklása kulcsfontosságú. Tipikusan ha a játék első felében sikerült is összegyűjteni a pontok felét, a második felében rendre elbuktuk a helikopterbázis birtoklását. Az Operation Clean Sweep pályán viszont két fix amerikai helikopter is rendelkezésre áll, sőt, autobalance átdobás esetén a túloldalon is csatasorban áll egy MI28. Hiába vonzóbb az amerikai oldal, a szigeteket rohamozó heliket általában már útközben leszedi a MEC légierő, de ha véletlenül mégsem, minden lényeges bázisnak van telepített légelhárítója, sőt mobil AA egység is kóricál. Kis gondolkodás után meglett a megoldás: ha a pálya ekkora szívás az amerikai heliknek, akkor legyek ÉN aki szívatja őket.

A német fiú egy álom. Ő és a nyurga orosz konstrukció: egyek. Mindig alacsonyan repül, ha kell gyorsan, ha kell lassan. Bármikor gond nélkül beáll ahová csak akar, nem gyáva, de nem is vakmerő. Legfőképpen pedig: okos – tudja hol fáj a legjobban az ellenségnek. Alapvetően az átruccanó ellenhelikopterekre vadászunk. A lomha SeaHawk gépek könnyű prédák, a robbanásban rendre a teljes személyzet odavész, hármasával négyesével növelve a striguláimat. Meglepő módon a Cobrákkal is könnyen végzünk. Egyrészt kurva jó légiharcosok vagyunk és rendre a hátába tudunk kerülni a szerencsétleneknek, másrész a Havok gépágyúi úgy fest lassabban melegednek így szinte kényelmesen tudom szitává lőni a jenki betolakodókat. Hasonlóképpen lazán pucoljuk meg a véletlenül megszállt bázisokat, kerepel a gépágyú, hullanak a gyalogosok. Bingo: hosszú napok próbálkozása után végre enyém a megérdemelt Helicopter Service Ribbon.

Patch 1.03

Az idióta játékosok és a fura algoritmusok kényszerintézkedéseket szülnek. Soha ne használj aknát, úgyis saját seggfej fut rá és úgyis punishol. Ha győzelemre álltok, maradj a seggeden és ne csinálj semmit, ha ugyanis lelőnek, szinte biztosan a vesztes csapathoz rak át az autobalance. Járművel foglalás után utolsónak hagyd el a helyszínt, máskülönben bizonyosan elgázolsz valakit akárhogy is vigyázol. Ha csak elérhető közelben van saját gyalogos, akkor ne kérj tüzérséget (mindegy hogy hány ellenséget kaptál telibe, a legelső és egyetlen saját áldozatod büntetni fog). Hálistennek az új patch után a fentiek közül néhányakat elfelejthetünk...

Üdvözöljük a megerősített légvédelmet, bár én továbbra sem tudom sehogy sem eldönteni a befogott 5x5 pixelről, hogy saját vagy ellenséges repülőt találtam-e... A gépjármű személyzetének névsorát a várakozásaimmal ellentétben csak a beszálláskor látom egy ideig, ez bizony félmegoldás. Nagyon pozitív a gázolási hajlandóság csökkentése és az autobalance módosítása is. Parancsnok létemre viszont csak mérsékelten üdvözlöm az artillery TK teljes eltörlését – ez minden bizonnyal felhígítja majd a parancsnokok eddigi színvonalát és szerencsétlen ellenérzéseket szül majd az állomány részéről... Reális és helyénvaló változtatás, hogy a járműszemélyzet többé nem gyorsítja a foglalást, a sztárpilóta által vezetett dugig pakolt és soha le nem szálló madárkák több pályán is alapos meg tudták borítani a játékegyensúlyt.

Az igazán drákói módosítás a rangok és kitüntetések újragondolása volt, aminek eredményeképpen jelentősen leszállították majd mindennek a követelményeit. Részemről a patch felrakásának éjszakáján azonnal előléptem Sergeant, Staff Sergeant, Gunnery Sergeant, és Master Sergeant rangba (négy unlockhoz jutva ezzel hozzá), illetve alig néhány ütközetben kiérdemeltem a Mid-East Service Ribbon, a Good Conduct Ribbon, a Basic Pistol Badge, a Basic Pistol Combat Badge, Basic Knife Combat Badge, Veteran Engineer Combar Badge, Veteran Anti-tank Combat Badge elismeréseket. Bölcs és populáris lépés volt ez fejlesztők részéről. A magamfajta elszánt játékos képes lekötni magát a nehéz kitüntetések kalandos és fáradságos megszerzésével, a nagyközönséget viszont folyamatos és könnyebben elérhető sikerélménnyel kell jutalmazni, hogy hűek maradjanak a termékhez. Hát megtörtént. Nem bánom, maradt még elég megszerezni való plecsni, és a feltámadt lelkesedésnek köszönhetően többen maradtunk játékban.

Régi álmom, a parancsnokok büszkesége, a War College Ribbon viszont továbbra is reménytelenül távoli, mert feltétele a 3:1 win:loose arány. Akármilyen kemény legény (vagy leány) valaki, a győzelem vagy vereség erősen kétséges. Kezdjük azzal, hogy ha már folyamatban lévő csatához csatlakozol, akkor az autobalance rendszernek köszönhetőn bizonyosan a vesztésre álló oldalra kerülsz. (Az auto balance-nak amúgy nem a létszámegyenlőségre kellene koncentrálnia. A csatát soha nem a létszám, hanem az odatévedt nagymenők határozzák meg, az autó balance-nak azt kellene figyelnie, hogy a legjobb képességű játékosok eloszlása egyenletes legyen...) Ha keményen harcolsz, mész előre, kockáztatsz, jó eséllyel halsz meg magad is. Minden ilyen alkalommal nem elhanyagolható esélyed van, hogy azon a vesztes oldalon születsz újjá, amit adott esetben éppen te tettél vesztessé (ezt megelőzően akár éppen parancsnokként vagy szakaszvezetőként).

Ugyancsak a győzelem-vereség témaköréhez tartozik egy másik sajnálatos tény: a parancsnokon kívül SENKI SEM ÉRDEKELT a győzelemben. A katona a végkifejlettől függetlenül megkap minden pontot amire a harctéren rászolgált és kész. Sokszor látni Karkandon az elővárosnál megrekedt amerikai csapatokat, akik nem azért nem foglalnak be hátsó pontokat, mert képtelenek rá, hanem azért mert ahhoz van kedvük, hogy elszórakozzanak az első bázis közelharcban való bevételével, természetesen folyamatos ticket vesztés mellett. A lövöldözésbe belefeledkezett fraghuszároknak mindegy mi a csata vége, ha ők így is, úgy is, fárasztó gondolkodás és taktikázás nélkül is bezsákolhatják a skalpokért járó pontokat.

EA – van még mind dolgozni!