Szabadság, szerelem
Szabadság, szerelem
Szabadság szerelem egy kis aktuális párhuzammal. Dobó Kata és Csányi Sándor ismét megmutatják.
Alig kezdődött el a film, és máris gyomromban a csomó. Nem a randi előtti bizsergető jobbik fajtából, hanem az a reménytelenül elkeseredett görcs, amit szerencsére már szinte el is felejtettem, hogy létezik. Az a fajta, amit diákként éreztem a tanáraimmal és a mögöttük érezhetően tornyosuló igazi pártállammal szemben. Ami előírta mi helyes és mi helytelen, mi magyar és mi nem, ami egyeduralkodó nézeteit mindenre kiterjesztette. Jól emlékszem, amikor tapintható volt a szabadság hiánya. EZ zavart mindig is. Nagyon sokáig el lettem volna Milka csoki, Kenwood hifitorony és Infinity hangfalak nélkül is. Soha nem zavart, hogy nem én nyaralok a kormányüdülőben és nem én vagyok dúsgazdag az állami megrendelésekből. De hogy nem gondolkodhatom és beszélhetek szabadon a világról – ez gyerekfejjel is elviselhetetlen volt.
Próbálom összehasonlítani az akkori elégedetlenséget a mostanival.
Akárhogy is nézem, egyetlen közös pontot találok csak. A puszta lázadás mámorító és bizarrul romantikus élményét, amit nyilván mindenkinek ki kell próbálnia, legalább egyszer. Olyan ez, mint az első tiltott cigaretta elszívása, az első üveg vörösbor megvásárlása még kiskorúként, az első verekedés, az első utcára hányás, az első kerítés átmászása. A szabályok látványos és izgalmas áthágása része a férfivá érésnek – ezen át kell esni ahhoz, hogy később megbecsülhessük és betarthassuk a rendet. Egy kiadós bőrigázást, pár pofont, de maximum néhány órányi elzárást kockáztatva most mindenki kényelmesen kipróbálhatta, lefényképezhette, videóra vehette, akár szerelmével kézen fogva is, hogy milyen megdobálni a rendőrsorfalat, és hogy ver a szív, ha kergetnek a bakancsosok. Ezt a fajta motivációt abszolút értem, mindez teljesen politikamentesen a vérünkben van. (Amúgy a film is éppen erről: a szerelem, illetve a puszta balhé motiváló erejéről szólt...)
Ami viszont az ennél komolyabb indítékokat illeti: abban már semmi közös nincsen 1956-tal. A valaha volt forradalom az alapvető szabadságjogok kivívásáról szólt, míg a mostani történések csupán a javak (újra)elosztásáról. Szerencsére egy ideje már nem kérdés, hogy gondolkodhatunk-e, beszélhetünk-e, élhetünk-e szabadon az életünk és egzisztenciánk fenyegetése nélkül. Más most a mozgósító erő. A szerencsések veszélyben lévő privilégiumaik megtartásáért, a szerencsétlenek a talpon maradásért, mindnyájan pedig egyszerűen több lehetőségért, több támogatásért, a nagyobb jólétért emelik fel szavukat. A ruszkik haza jelszavával tökéletesen és kétségek nélkül egyet lehet érteni. A minden hatalmat Béla helyett Lajosnak, és a minden megrendelést az Alfa holding helyett a Beta holdingnak jelszavai már jóval kevésbé magasztosak és messze nem összközösségi igényeket fogalmaznak meg. Talán ha éppen ezért – ilyesmiről nem a forradalmak, hanem a választások szólnak.
A film
... amúgy egészen látványos és szépen megcsinált. Speciel díszleteket nem is nagyon kellett építeni, a város helyenként pont úgy néz ki, ahogy annak idején: nem kell sokat keresgélni ha golyó ütötte falakat akarunk találni. Dobó Katát és Csányi Sándort már az előző Csak szex és más semmiben is világszínvonalú csapat karolta fel, akik most is tisztességes iparosmunkát tettek le az asztalra. Nem olyan kísérletező, nem olyan csavaros, hanem sima nagykanállal fogyasztható filmet kaptunk a pénzünkért, olyat, ami akár a világ más mozijaiban is hozhat bevételt. Dobó Kata imponálóan minden határon túl lefogyva, jóképű vizipólósok akcióban, tankok, tömegek, az egész egy színes hollywoodi történelmi képeskönyv.
Nem sajnálom tőlük a bevételt.