A dokumentálásról

Hol van jobb helye az emlékeinknek? Fotókon a fiókban? Videókon? Esetleg a fejünkben?

Láttunk már mindannyian házi videofelvételeket. Borzalmasak. Hacsak nem vagyunk profi filmesek, mi sem tudunk persze jobbakat csinálni, főleg nem vágatlanul. A video egy-az-egyben a valóságot ábrázolja. Ahogy a kamera mozog, megmutatkozik az elrejteni szándékozott rendetlenség, szereplőink suta mozgása, az oda nem illő tárgyak, a disszonáns háttér, minden, amit nem szeretnénk látni, minden, amit nem úgy szeretnénk látni.

A fénykép egészen más. A fénykép egyetlen jól kiválasztott pillanatot örökít meg. Teljesen a fantáziánkra és az emlékeinkre van bízva, hogy elé- és mögéképzeljük az előzményeket és a folytatást. Nem csak időben, de térben is korlátos, hiszen a beállítás látószöge jóval szűkebb, mint a szemünké, így az elkapott képkocka melletti teret is magunknak kell kitöltenünk. Az emlékeink és a fantáziánk kedvünk szerint egészítik ki a pillanatfelvételt, akár sokkal kellemesebb módon, mint a valóság.

A legszebb persze, ha még a fénykép sem zavar meg a szubjektív visszaemlékezésben. Részemről mindenkit aki közel áll a szívemhez, inkább az emlékeimben őrzöm, mint fényképen. (A legszebb pillanatok amúgy is lefényképezhetetlenek, elég nehéz például egyik kézzel exponálni és másik kézzel kikapcsolni egy melltartót.) Kiről-kiről egy-egy mozdulat, egy egy flash marad a fejem egy féltett zugában, ami szebb mint bármilyen felvétel, ami tökéletesebb, mint mi magunk a valóságban. Aki ennek ellenére lázasan dokumentál, az egészen nyilvánvalóan nem a maga, hanem a mások szórakoztatására tesz ilyet, mint például Andor, aki minden részletre kiterjedő fényképalbumot vezet szőke nőiről :) Részemről maradok az emlékeknél.