Éjfél Kapitány
elméletei
Levél a Kapitánynak

Bevezető

Éjfél Kapitány elméletei az élet és a világ rendjének olyan fontos kivonatai (kvintesszenciái), amelyek felismeréséig sokak egy életen keresztül sem jutnak el. Megismerésükkel sok-sok időt és kellemetlenséget takaríthatsz meg. A főhadiszállásnak talán ez a legfontosabb terme, itt vannak mindazok a gondolatok, amik egyáltalán életre hívták Éjfél Kapitányt.

Kicsoda a Kapitány? Kicsoda is Éjfél Kapitány? Nézd meg!

Az államapparátusról

Egy költségvetés olyan egyszerű, mint a fogyás-hízás. AKi több kalóriát visz be, mint amennyit mozog, az meghízik. Aki többet költ, mint amennyi bevétele van, az eladósodik. Fel nem foghatom, mit nem tudnak ezen emberek megérteni. Ha egy cég, vagy egy család költségvetését kell rendbe tenni, szépen számbavesszük a kiadási és a bevételi oldalt, és először is megvizsgáljuk a legsúlyosabb kiadási tételeket. Ezek Magyarország (és gyanítom tetszőleges más fejlett ország esetén) a nyugdíjellátás, az egészségügyi kiadások, és magának az államapparátusnak a költségei lesznek. A két előbbi még csak-csak benne van a köztudatban, hiszen az eléggé közismert, hogy egyre kevesebben születünk, egyre kevesebben dolgozunk, míg a nyugdíjasállomány csak egyre nő - ami tarthatatlanná teszi a mostani nyugdíjrendszert. Az egészségügy problémájáról is hallott mindenki (bár az jóval kevésbé közérthető). A harmadik tételről viszont gyakorlatilag szó sem esik, holott toronymagasan ez viszi el a legtöbb pénzt. (2011-ben a teljes bevétel 13.1 ezermilliárd forintunkból minimum 3.1 ment el erre (költségvetési szervek kiadásai+helyi önkormányzatok támogatása), de én inkább 4-et számolnék ide, feltételezve, hogy egyéb ide tartozó kiadások máshol jelennek meg bújtatottan. Ehhez a 4-hez képest 3 a teljes nyugdíjköltség, és 1,4 az egészségbiztosítási alap, de új közellenségünk, a rettegett kamatkiadások is csak 1 ezermilliárd forintot tesznek ki.

Hihetetlen, hogy amíg a televízió, az autó és a mobiltelefon, de még a fogkefe és a borotva is mennyi-mennyi kreatív fejlesztésen ment keresztül, addig az államszervezet és az államapparátus éppolyan haszontalan, régimódi és pazarló, mint volt. Illetve - ha Parkinson törvényét a bürokratikus szervezetek növekedéséről komolyan vesszük, akkor egyre terebélyesebb és egyre pazarlóbb. Ugye nem gondolja senki, hogy a mi kis országunkban ennyi íróasztalra, hivatalra, minisztériumra és államtitkárra van szükség? Elképzelhető, hogy 700.000 alkalmazottra van szükség az állami szektorban??? Tényleg ennyi embert kell eltartania azon keveseknek, akik a versenyszektorban dolgoznak és adóznak? És az apparátusnak tényleg abba kell az energiáit fektetnie, hogy szabályozza, noszogassa, büntesse azokat, akikből él? Nagyon egyszerű a magyarázat, hogy miért is nem ettől hangos a parlement, az újság, a tévé, a rádió. A vízfejű állam bőkezűen osztja vissza a pénzt saját magának, és ez idilli állapot a politikus parazitáknak, az apparátus tengersok alkalmazottjának, beszállítójának, de még az állami támogatásokból etetett sajtósoknak is. Miért is állna érdekükben önmaguk ellen fellépni?

Amíg a válságmenedzsmentnek, a szervezetfejlesztésnek és a termékfejlesztésnek van hagyománya, kultúrája, és eredménye a versenyszektorban, addig úgy hiszem a világon nincsen egyetlen olyan államapparátus sem, ami példaként állítható a többi elé. Attól félek, hogy ezzel a feladattal egészen egyszerűen senki nem foglalkozott soha. Soha senki nem kapott nemhogy szabad kezet, de még megbízást se arra, hogy fejlesszen ki egy jól működő, de NAGYSÁGRENDDEL olcsóbb államapparátust. Vagy akár államformát. Ezeken a területeken egyszerűen nyomát se látom tudatos fejlesztőmunkának, csak egy borzasztó régi, tökéletesen elavult és elfajzott bürokratikus rémséget látok, ami önmagát módosítja folyton folyvást - és nem a jó irányba. (A 2012 költségvetés szinte mindent csökkent, de ez apparátus költségeit érdekes módon még növeli is.)

Parkinsonnál tartva: egy beteg intézmény nem tudja önmagát gyógyítani, a kezelésnek kívülről kell jönnie. Bizonyos vagyok benne, hogy a XXI. század felvilágosultságával és a számítógépes adatkezeléssel döbbenetes és olcsó egyszerűsítéseket lehetne végrehajtani, ha mód volna gyökeresen újratervezni az egész mindenséget. Ha jólmenő milliárdos lennék, biztosan csak a saját szórakozásomra felállítanék egy közgazdász-informatikus-marketinges csapatot, hogy tervezzenek nekem egy hatékony, megvalósítható, és működtethető államformát. Még akkor is, ha tudom, soha egyetlen kormánynak sem állna érdekében használni...

Édes anyanyelvünkről

Ugye rémlik, hogy első nyelvemlékeink, a halotti beszéd és a többiek, mennyire másként íródtak, mint amit ma tekintünk helyesnek. Ennek ellenére, én ma is rémesen ódivatúnak, feleslegesen bonyolultnak érzem édes anyanyelvünket, több szinten is. (Milyen érdekes archaikus beidegződés például, hogy az "udvarol" szó kizárólag a férfiak számára fenntartott. Nő sosem udvarol. A női közeledésre szinte kizárólag a "kikezd" szót használjuk.)

Aki figyelmes, az követheti, hogy az Akadémia hogyan változtatja meg egyre-másra bizonyos szavak hivatalos írásmódját. Az akadémiai nyelvészek hivatalos magyarázata mindig ugyanaz: a változó idők újfajta szokásokat hoznak, és a megváltozott többségi nyelvhasználat teszi indokolttá a változtatásokat. Ha az akadémia nem tesz mást, mint végső soron folyamatosan szentesíti a többségi véleményt, akkor mi szükség van egyáltalán effajta központi beavatkozásra a nyelv tekintetében?

Részemről vagy hagynám a nyelvet úgy fejlődni, ahogy azt magától is teszi, vagy ha beavatkoznék, akkor azt határozott racionalizálási szándékkal tenném. Felszámolnám a tévesztések tipikus forrásait, megszüntetném például az el ipszilont. Egyszer és mindenkorra elfelejteném a rémálom-számba menő kivételeket. Ha a harmadik harmadik, a második második, a kezdet logikusan elsődik lenne. Ha a télapó tárgyesete a télapót, akkor a hó tárgyesete hót lenne, és így tovább. Törölném az összes betűt, ami nem szerepel a latin-1 karakterkészletben, repülne így a hosszú ő, ű. Egyszerűbb szabályokat egyszerűbb megtanulni (nekünk is és más anyanyelvűeknek is), egyszerűbb betartani, és sokkal egyszerűbb alkalmazni őket digitális rendszerekben (ahol ezeknek a kivételeknek az implementálása ijesztően sok többlet-ráfordításba kerül). Miért nehezítjük meg a saját dolgunkat?

Ismét az alfa hímről

Sorakoztass fel egy férfi előtt 100, korban hozzáillő nőt. 95-tel habozás nélkül szobára menne. Fordítsuk meg a játékot. Sorakoztassunk fel egy nő előtt 100, korban hozzáillő férfit. Legfeljebb hárommal fontolná meg, hogy legyen valami, a többit kategorikusan kizárná. Ha több nővel is lefolytatnánk ezt a vizsgálatot, kiderülne, hogy gyakorlatilag minden nő ugyanazt a pár férfit tartja vonzónak. Na, ŐK az alfa hímek.

Ha ezt a nők nem is tudatosították ilyenformán, de tisztában vannak vele, hogy akire felfigyelnek, arra más nők is - így kimondatlanul ugyan, de öldöklő verseny folyik az alfák birtoklásáért, minden lehetséges értelemben. (Fordítva ez nincs így. Egy férfi nem ragaszkodik ilyen foggal-körömmel ahhoz, hogy hosszúcombú playboy nyuszi legyen a partnere. Ez inkább csak státusszimbólum, vagy legfeljebb izgalmas plusz, de nem alapvető szelekciós szempont.)

Mondhat bárki bármit, de egészen más esélyek, egészen más törvényszerűségek és egészen más mércék vonatkoznak az alfákra, mint a többiekre. Minden, ami a klasszikus udvarlásról és a férfi-női szerepekről a köztudatban rögzült, az a feje tetejére áll ha róluk van szó.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Az értékekről

- mit csináljanak, ha tetszik a barátom nője?
- hmmm... hány barátod is van?
- egy csomó.
- és hány nőd?
- egy se.
- akkor mi is a kérdés?

Első olvasatra ez így rémesen elvtelen és minden erkölcsi tartást nélkülöző gondolatmenet. Csakhogy. Az az értékrend, ami alapján hajlamosak lennénk elvetni ezt, maga sem valamifajta magasztos felsőbbrendű elvek mentén, hanem nagyon is konkrét, nagyon is praktikus, a fentiekhez hasonló statisztikus alapon alakult ki. Nem azért hangzik el a süllyedő hajón a "nők és gyerekek először" felkiáltás, mert az olyan könnyfakasztóan romantikus, hanem azért, mert női petesejtből kevés van, férfi spermiumból viszont rengeteg, így a szaporodás záloga a nő. A "házinyúlra nem lövünk" mögöttes logikája is egyértelmű: egy szakmunkát végző kollektívába jóval nehezebb egy alkalmas munkatársat találni, mint egyszerű szexpartnert. A bibliai tízparancsolatot is beleértve, minden effajta ökölszabály mögött jól felfogott statisztikus megfontolás rejlik.

Döntéseinket statisztikus alapon hozzuk meg, még akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük, hanem az értékrendünkre hagyatkozunk. Ha viszont statisztikus alapú értékekről és döntéshozatalról beszélünk, akkor tudomásul kell vennünk, hogy az értékek nem állandóak, hanem az adott mennyiségek és arányok függvényében váloznak. Az árat ugye a kereslet és a kínálat határozza meg, az arany például azért drága, mert príma tulajdonságai miatt szüksége van rá az embereknek, ugyanakkor meglehetősen nehéz előállítani, így kevés van belőle a piacon. Abban a pillanatban, ha a kereslet és a kínálat megváltozik, megváltozik az ár is. A hajótörött kalóz szívesen fizet teli kincsesládájából aranypénzekkel egy kulacs ivóvízért. Nincsenek állandó árak. Nincsenek állandó értékek.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A hatalomváltásról

Azon már túl vagyok, hogy a politika semmi másról nem szól, mint az erőforrások feletti kontroll megszerzéséről, majd azok gátlástalan lenyúlásáról. A szabad sajtónak, az internetnek és a szabad választások kampányainak köszönhetően mostanra ez a tantusz nagyjából már mindenkinek leesett. Az illúziók elvesztése után a politikai rokonszenv sem szól másról, mint az igen prózai személyes boldogulásról, és az ezzel kapcsolatos vágyainkról, amelyek roppant egyszerűek: Vegyünk el azoktól akiknek van, akiket utálunk, és részesedjünk a zsákmányból. (Ez a két csoport szinte teljesen egybeesik - tipikusan azt utálják a népek, akire irigyek.) Ha már úgyis ilyen korrupt világban élünk, legalább mi jöjjünk ki jól a dologból. Szünjenek meg a mások kiváltságai, szolgálati audi cirkálói, toronymagas fizetései, zsíros állami megrendelései és minisztériumi állásai, legyen inkább mindez a miénk. Akiknek nincsenek ekkora ambíciói, azoknak is minimum elvárása az ingyenes iskola, az ingyenes egészségüggyel, és a garantált nyugdíj, meg a millió fajta támogatás.

Nekem nincsenek illúzióim és nincsen párt sem, aki engem képviselne. Mint nem állami alkalmazott, de adófizető állampolgár, örök kisebbségben vagyok. A mindenkori kormány mibelőlünk kevesekből sajtolja ki azt a bevételt, amit aztán lelkesen szétoszt a produktív munkát messze kerülő többség között, akik értelemszerűen pont ezért segítették őket hatalomra. Az nyer, aki több ingyenkórházat, nyugdíjat, tandíjmentességet, és magasabb közalkalmazotti bértáblát ígér és ad. Én mindenképpen vesztek, mert mindez az én kontómra történik, és minden kormánynak egyformán az az érdeke, hogy belőlem finanszírozza mind a saját, mind a választói jólétét.

Nem érdekel ki megy, nem érdekel ki jön. Nem sírok senki után és nem várom a következő elnököt. Nincs esélye annak, aki nekem tetsző felelős gazdaságpolitkát és korrekt adórendszert ígérne. Bokros Lajos for president.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Az érdektelenségről

Idővel egyre több dologról és témáról veszem észre, hogy mennyire nincs semmi jelentőségük, holott sokan és komolyan foglalkoznak velük. Mi jelentősége van, hogy a háromkerekes sportbabakocsit vagy a lakótelepi klasszikot választja ki a halálosan izgatott anyuka? Mi jelentősége van érvelni egy internetes fórumon, amikor mindennek tetszőlegesen sok nézőpontja van? Mi jelentősége van végighallgatni, hogy politikusaink mivel sározzák egymást össze? Semmi. Azon túl hogy édesmindegy, nem is vagyok rá kíváncsi, nem is érdekel, nem zaklat fel, nem szórakoztat. Az érdektelenség nem feltétlenül negatívum, de könnyen lehet hogy éppen ezt a felismerést követő taktikus reakció. Nem olyan hosszú egy emberöltő, hogy ne a valóban fontos, de legalább a valóban szórakoztató dolgokkal foglalkozzunk. Dolgozzunk és élvezzünk - ez számít.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Az alfa hímről

Régebben nem értettem, miért van az, hogy ha nővel mutatkozom valahol - akár szórakozóhelyen, akár gyorsétteremben - félreérthetetlen módon nagyobb érdeklődést váltok ki a helységben nézelődő többi nőből, mint amikor egyedül vagyok ugyanott. Most már értem. Mostanra bizonyos vagyok benne, hogy az a tény, hogy egy (jó) nő van egy férfi oldalán, megemeli a férfi értékét. (vö: "mit tud az a hapsi, hogy övé az a jó nő?") Egy nőtársaságban kiegyensúlyozottan, markánsan és vidáman viselkedő férfi azonnal és ösztönösen felkelti a többi nő figyelmét, mert a szituáció számukra nagyon lényeges tulajdonságok meglétét bizonyítja. Egy sikeres férfi egyik legfontosabb ismérve a párkapcsolatra való alkalmasság, és ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint egy irányába elkötelezett nő.

Szép példa (volt) erre Kurvapecér blogja, aki fizetett kalandjait osztotta meg nagyközönséggel, nem titkolva el sem nős státuszát, sem magas fizetését. Pecér arra számított, hogy olvasói kéjenc pasik lesznek, akiknek mindenük a punci és a vékony derék. Ezzel szemben hamarosan azt vette észre, hogy olvasói sokkal inkább kíváncsi nők, akik érdeklődve olvasnak egy sikeres férfi érzéseiről és motivációjáról, és akik egyre többször szemérmetlenül felajánlkozva hívták őt randira. Számukra többet nyomott a latban, hogy egy nőkkel bánni tudó alfa hímmel lehetnek, mint amennyit levont annak nyilvánvaló poligámiája.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A legnagyobb problémákról

Jön a globális felmelegedés, megcsappannak az ivóvízkészletek, kifogy az olaj, lerohannak a muszlimok, és még sorolhatnám azokat a közkedvelt problémákat, amelyek az európai civilizáció végével fenyegetnek. Egyikük miatt sem aggódom. Fogyóban az olaj? Tízezer forintért majdnem teletankolok. Veszélyben az édesvízkészlet? Ha akarok naponta egy teljes kád ivóvízben fürdöm, holott nem is vagyok piszkos, és meg se érzi a pénztárcám.

Az erőforrásaink szűkösek, és priorizálnunk kell a megoldandó problémákat: előbb az égetőek, későbben a halaszthatóak. Majd ha mindezek nem potenciális, hanem aktuális problémák lesznek, akkor abban a pillanatban annak rendje és módja szerint elő fogjuk venni mindazt a kreativitást és összefogást, ami uralkodó fajjá tette az embert, és simán továbblépünk. Voltak már itt ennél súlyosabb világháborúk, kontinensnyi járványok, atomháborús feszültségek, mégis szépen mindenen úrrá lettünk. Ezután is megoldunk mindent.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Optimizmusról és pesszimizmusról

Optimista vagyok, mert úgy gondolom, a befektetett munkám soha nem vész kárba, hanem bizonyosan megtérül. Pesszimista vagyok, mert sose váratlan szerencsére, hanem mindig váratlan akadályra számítok. Fentiek szerint tehát nem álmodozom, nem bízom a váratlan sikerben, de keményen dolgozom, mert hiszek magamban és a munkámban.

Azt gondolom, tervezni csak álmok nélkül, realistán szabad, megvalósítani pedig nyafogás nélkül, összeszorított foggal és kemény munkával. Szoktam látni az ellenkező metódust is: az eltúlzottan optimista tervezést, aztán a megvalósítás legelső akadályánál a kishitű összeomlást.

Így vagyok kicsit ezzel a mi Magyarországunkkal is. Nem hiszem, hogy a klasszikus magyar mentalitással sokra jutunk a mostani nagyvilágban. Nem hiszem, hogy több okunk lenne büszkeségre és optimizmusra, mint bármely más nációnak a környékünkön. Mégis, nagyon határozottan azon vagyok, hogy a magam módján és a magam erejéből egy kicsit hozzátegyek a közös dolgainkhoz. Teszem a dolgom, sőt annál talán többet is. És úgy hiszem, ha mindenki más is ezt tenné, és nem a saját meg mások  optimizmusával vagy a pesszimizmusával lenne elfoglalva, akkor ez lenne itt a Kánaán.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Az értékvesztésről

"Micsoda világ ez hrmmmmkkkrrr! Ezek a külkük nem tisztelik már az öreg kübaltakészítőt, hanem ezeket az úfajta íjakat csinájják! Nem vezet ez semmi jóra, el fognak satnyulni ha még csak a közelübe se mennük a vaddisznónak!" "Micsoda világ ez a teremburáját, hogy ezek a senkiházi paraszt rebellisek a hosszú íjaikkal egy nemesember páncélját is átlőhetik? Ez minden harci erényt nélkülöző, otromba, nemtelen pimaszság ez!." "Micsoda világ ez csinálomadta, hogy oda a jó kaszálás becsülete, inkább ezekkel az újfajta tűzokádó kombájngépekkel veszik el a munkát a becsületes embertől!" A technológia fejlődése óhatatlanul megváltoztatja az életünket. Feleslegessé tesz régi technológiákat, régi szokásokat, régi szakmákat, akár egész üzletágakat is. Megkönnyíti sokak életét, de felforgatja mindazokét, akik mindebben eddig érintettek voltak. Ha ezekből a változásokból nagyon sok van, akkor már korszakváltásról beszélünk, amit mindenki felismer ugyan, majd sóhajtva hozzáteszi: "Igen, igen, de hát micsoda értékvesztés árán..."

Nem látom, miféle értéket vesztettünk el a kőbalta, a longbow, a gőzgép, vagy akár a nyomtatott újságok meghaladásával, de úgy vélem semmilyet. Azt látom inkább, hogy azok az értékek, amiknek az elvesztésén annak idején siránkoztak - nem voltak időtállóak. Ha kicsit jobban belegondolok, arra jutok, hogy MINDEN érték, egy aktuális technológia és az abból következő társadalmi berendezkedésben élő embercsoport sajátja. Segíti az életbenmaradást, növeli hatékonyságot. Nem látom, hogy léteznének olyan EGYETEMES értékek, amelyek felül állnának az emberiség aktuális helyzetén, amelyek mindenkor és minden helyzetben igazak lennének.

Azt gondolom, még azok az értékek is, amikben magam is hiszek - csupán bölcs, és az adott kor viszonyaira válaszul kialakított regulák. Akárhogy is keresgélek, nem találok egyetemes értéket. Esetleg a család, a házasság, a monogámia? Azok is csupán a születendő gyermekek minél biztosabb életben maradását és felnevelését szolgálták abban az ókorban és középkorban, amikor egy egyedülállónak még a puszta életben maradása is kétséges volt a kor mezőgazdaságának színvonalán. Nézzünk valamilyen általánosabb értéket, mondjuk a pontosságot? Kit érdekelt a török háborúk idején a pontosság, amikor hetekbe telt a lovas futárnak, hogy megjárja Konstantinápolyt a szultán aláírásáért? A pontosság értéke az iparosodással nőtt meg, amikor a gyártósorok pontatlanság miatti leállása sok másik ember munkáját akadályozta. A mostani számítógépes neonomádoknak, az otthoni munkásoknak, a szabadúszóknak például nincs fix munkaidejük, dolgozhatnak éjszaka, reggel, csak tartsák a határidőt. Ahogy egy új korszakban az effajta tömegtermelés szerepe csökken, úgy fog maga a pontosság mint erény jelentősége is csökkenni.

Azt mondom, nem kell aggódnunk az értékvesztés miatt, mert sosem egyetemes értékeket veszítünk el, hanem pusztán a technológia fejlődése által feleslegessé váltaktól búcsúzunk el. A világban egyre könnyebb és egyre jobb élni, ha nem ragaszkodunk a régi beidegződéseinkhez, hanem magunk is sodródunk a korszellemmel. Ha beleragadunk a siránkozásba, ahogy az első bekezdés kőbaltakészítő mestere, nehézpáncélosa és napszámosa, és az új világ új lehetőségei helyett az elveszett régieket siratjuk, akkor csak magunkkal tolunk ki.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A társalgásról

Miről szeretnek az emberek beszélni? Magukról. Esetleg azokról a dolgokról, amiket jól ismernek: a szakmájukról, a hobbyjukról. Amelyik részét ismerik a világnak, arról van mondanivalójuk. Ennek alapján, ha egy tengerész és egy kőműves összetalálkozik, abból meglehetősen rövid beszélgetés sül majd ki, már ha egyáltalán...

A társalgás művészete abból áll, hogy alkalmazkodsz a másikhoz, és hagyod (vagy úgy intézed) hogy az ő témájáról folyjon a szó. Ehhez persze egyrészt vissza kell fognod az egódat, másrészt ismerned kell a saját témáidon kívül egy csomó másikat. Nem kell mesterfokon értened minden szakmát és szakterületet, de szinte mindegyikből ismerned kell a legjellemzőbb szakkifejezéseket, egy-két fogást, egy-két friss hírt. A jó társalkodó 5 percen keresztül fenn tudja tartani azt az illúziót, hogy tetszőleges témának jó ismerője. Ezzel kényelmes hazai pályán tudja beszéltetni - és ezzel elszórakoztatni - partnerét, legyen szó akár kutyakiállításról, scientológiáról, vagy képkeretezésről. A jó társalkodó célja a szórakoztatás. Ha a partner beszélni szeretne, akkor visszafogja magát, ha a partner érdekes történeteket akar hallani, akkor rákapcsol.

Ha valakire úgy emlékszel vissza, hogy mennyire kivételesen jól elbeszélgettél vele, akkor biztos lehetsz benne, hogy az illető kifejezetten megdolgozott a te szórakoztatásodért. Ha nem is feltétlenül kalandor és szélhámos, de bizonyosan rutinos társalkodó volt :)

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Az osztálytalálkozókról

Legalább egy tucat lányba voltam szerelmes az általános iskolában. Akkor. Számottevő eredmény nélkül. És már régóta nem. Talán érthető, ha nincs kedvem a valaha volt copfos kislányok helyett többgyerekes elvált anyukákkal találkozni. A tornászlányok közül talán még van aki tartja a formáját, de ez az esély kevés a jó hangulathoz. Ha egy pillanatra meg is feledkezem a nőkről (amiről persze nem tudok), akkor sem látok semmi indítékot. Nem vágyom megmutatni magam, nem vágyom megmutatni mire jutottam. Nem okoz örömöt a vitathatatlan eredményeim elsorolása, és kifejezetten bosszantana, ha mástól hallanám ugyanezt. Így se jó, úgy se jó, sehogy se jó. Nincs bennem bizonyítási kényszer, mindig is napnál világosabb volt, hogy végig tudom járni az utamat. Osztálytalálkozó... Egyetlen okot mondj, miért is menjek el - kértem Ildit, hangosan elmerengve a monitor előtt. "Ha a lányok nem érdekelnek, hát akkor mutasd meg magad a fiúknak!" - felelte naívan. Na persze...

Minek is néznék vissza. Nincs ott semmi, csak beteljesületlen korai vágyak és elvesztegetett, kellemetlen tanulóévek. A jelenben élek és a jövőre vágyom. Ez nem gyakorlat. Itt és most már működnek a dolgok.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A sötét oldalról

"Lehettem volna én is áfacsaló, pártpolitikus, vagy gengszter. Akkor most messze nem itt tartanék, de nekem többet számít, hogy becsületes maradtam." Gyakran hallom (néha belülről is) az effajta önigazolást, és nagyon sokáig magam is elhittem. Pedig nem igaz. Láttál te már igazi gengsztert? Találkoztál te szemtől-szembe azzal a zsigerekig ható gátlástalan erőszakkal? Hasonlóra se lennél képes. Ha az általad választott szakmai területen nem vagy még most sem nagymenő, hát az igazi bűnözők között duplán nem lennél az... Nézzünk akkor valami fehérgalléros disznóságot? Áfacsalás, számlatrükközés? Miből gondolod, hogy nem találnának meg azok az erre szakosodott adónyomozók, akik többet tudnak ezekről a trükkökről, mint amit te gyenge kezdő egyáltalán el tudsz képzelni. Minden éjjel az útleveleddel a párnád alatt akarsz elaludni? A saját házad sem lehetne soha a saját neveden? Nem tudnád szökevényként leélni az életed - gyenge vagy hozzá.

Lásd be, nem véletlenül csinálod azt, amit aktuálisan csinálsz. Tetszik vagy nem tetszik: arra vagy képes, és abban vagy a legjobb. Kivételek vannak, de egyszerűen nem valószínű, hogy lenne bármi más, amit sokkal jobban (és sokkal több bevételért) tudnál csinálni... Nem a nagy fene becsületességed miatt vagy a jó oldalon, hanem azért, mert a képességeid erre tesznek alkalmassá.

A kifogásokról

Mit is mond az, aki azt mondja: nem tudom veled tölteni a délutánt, mert annyi tanulnivalóm/munkám van? Azt mondja: ezek a hétköznapi dolgok is fontosabbak mint Te vagy, vannak prioritások, és a tiéd elég alacsony. Ez a rossz kifogás tipikus esete. Szinte a szemedbe vágják a rideg valóságot, éppen csak egy nagyon kicsit tompítanak rajta. A jó kifogás olyan indokról szól, aminek a fontosságát a másik oldal is könnyen belátja és elfogadja. A jó kifogás nem kérdőjelezi meg  a másik fontosságát, hanem egy azzal össze nem hasonlítható, váratlan, másik fejleményről szól. Ilyenek tipikusan a betegség, probléma közeli hozzátartozóval, családdal, gyerekkel, esetleg valamilyen tényleg katasztrofális fordulat a munkában. A legkritikusabb, sötétedésbe nyúló, felhajtotttingujjas, kiszáradt torkú projektmegbeszélését is ott lehet hagyni azzal, hogy "kórházba kell mennem" - senki sem fog ellenvetést tenni.

Ha ilyen valós okok hálistennek nincsenek, és tényleg semmi de semmi fontosabbról nincsen szó, akkor is marad egérút: magadat kell alkalmatlannak beállítanod. A jajannyiramásnaposvagyok, a kettéhasadafejemmindjárt, és a szétvagyokzuhanvateljesen máris elfogadható kifogások, mert nem kérdőjelezik meg a másik fontosságát.

A szőke hajról

Akárhogy nem vagyok sem szőkemániás, sem cicibolond, én is csak felkapom a fejem, ha egy  hidrogénezett fejet, vagy extra dekoltázst látok. Genetikus reflex ez, sem én, sem más férfi nem tudja ez alól kivonni magát. Van ennek jelentősége, még azoknál is, akiknél a haj színe nem tudatos szelekciós szempont. A szőke haj viselője a kezdeményezést szerzi meg. Őrá szegeződik a legelső pillantás, ő kapja az első három másodperc figyelmet a többiek előtt. A szőke haj persze nem csodafegyver, egészen pontosan ennyire és nem többre képes. Hogy ezt a kezdeti három másodperc figyelmet hogyan tudja viselője kihasználni, az már nagyon is az intelligenciáján és a nőiességén múlik.

A rendőrségről

Hajléktalan fészkeli be magát bűzös motyójával együtt a kapualjadba. Úgy gondolom, a hajléktalannak számos jóval semlegesebb hely áll rendelkezésére, mint az én kapualjam, tolakodásnak tekintem hogy a privát területem közvetlen közelében teszi, amit tesz. Azt gondolná az ember, hogy ez elég nyilvánvalóan nonszensz helyzet ahhoz, hogy a rendőrjárőr intézkedjen. Nem éppen. A hajléktalan közterületen van, ahol a törvény szerint joga van tartózkodni, vacsorázni és aludni, akár korlátlan ideig. A rendőrjárőr a környék, a helyzetet szokatlansága, a hajléktalan és a bejelentő személye alapján mérlegelve ennél azért rugalmasabban kezeli a helyzetet, és nem kizárt, hogy egy jelzésértékű rúgással és egy "húzzál innen nagyon gyorsan és ebben az utcában többé meg ne lássalak" felszólítással mégis megoldja a helyzetet.

A példában benne van a lehetséges megoldások egyike. Van nekünk egy erőszakszervezetünk, ami a közösség rendjét hivatott védeni: a rendőrség. Ha egy közlekedési csomópontban a szabályosan beállított lámpavezérlés és az optimálisan kitett kresztáblák ellenére mégis fennakadás mutatkozna, akkor forgalomszabályzó rendőrök oldják meg a helyzetet. Ők a forgalom aktuális ritmusához igazodva, legjobb tudásuk szerint, a szabályozást szubjektíven felülírva oldják meg a helyzetet. A rendőr szava erősebb a kresznél, hiszen ha a helyszínen vitára lenne mód, az lehetetlenné tenne mindenfajta effektív problémamegoldást. A rendkívüli helyzetek kezelésének lényege a rendőrnek való azonnali engedelmeskedés.

Az egészen nyilvánvalóan helytelen, de a törvénnyel nem kezelhető szituációkban nem bánom, ha a közösség erőszakszervezete helyreállítja a rendet. Bárki játszva tud  extrém és a közösséget komolyan zavaró helyzetet teremteni, amit nem tilt a törvény. Mondjuk cipelhetnénk a belvárosi járdákon fel és alá tízméteres gipszkartonokat. Esetleg a lámpával nem biztosított gyalogátkelőknél végtelen oda-vissza gyalogosfolyammal blokkolhatnánk egész kerületek forgalmát. Követhetnélek téged 10 cm távolságból egész nap és liheghetnék a nyakadba. Egész éjjel járathatnánk az autóink motorját az ablakod előtt. Vagy néhány ezer traktorral bevonulhatnánk hozzátok...

Törvényi szabályozással lehetetlenné tenni minden hasonlóan visszás helyzetet - az elviselhetetlen, Orwelli világot teremtene. Egy élhető világnak nem a végletekig való szabályozás, hanem a közösség felnőttsége a kulcsa. Addig is, az éretlenektől és a szándékoltan veszélyesektől védjen meg a rendőrség. Azért fizetem az adómat.

Mi a teendő egy zavargásnál? Már egy éve válaszoltam erre a kérdésre...
Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A nehéz döntésekről

Kést ránt az utcabanda amúgy is túlerőben lévő vezére. Az elhangzó pénzt vagy életet ugyan nagy horderejű, de cseppet sem nehéz döntés. Könnyen és gyorsan mérlegelheted, hogy mi a haszna és mi az ára a két alternatívának, nem nehéz belátni, hogy melyik választás a kedvezőbb. Azok a nehéz döntések, ahol a következmények nem tudhatóak és így nem is mérlegelhetőek, vagy ahol nem mutatkozik jelentős különbség a várható következményekben. Ha információhiány okozza a problémát, arra a főhős módszert javaslom. Ha viszont a túlzottan kiegyenlített mérleg teszi nehézzé a döntést, akkor álljunk meg egy pillanatra... Ha két, gyakorlatilag azonos alternatíva közül kell választanod, akkor nem teljesen mindegy melyiket is választod??? Dobj fel egy pénzt!

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A jó nőkről

A pénznek nincsen szaga analógiájára nyugodtan jelentsük ki: egy jó nőnek semmi se ciki.

A világot két p betűs szó mozgatja: a pénz és a punci. Tizenkét év fölött már illik tudni, hogy senki sem érdekes beszélgetésre, hanem izgalmas éjszakára és sokjegyű bevételre vágyik. Akik ezt kínálják, félelmetesen jó alkupozícióban vannak, és cseppet sem kell aggódniuk például olyan apróságok miatt, hogy milyen ruhát is vesznek fel :)))

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Az eligazodásról

Számra tettünk és bejött. A krupié elénk tornyozta a zsetonokat, amelyekre lelkesen csaptunk le. Vidám és gyors távozásba kezdtünk, de két marokban sem fért el a sok plasztik, hol jobbra, hol balra potyogott le. A bénázásunkat derűsen szemlélő szomszéd játékos nem állta meg jó tanács nélkül, "Don't do it yourself. It is not your problem. Here is a staff, they are trained for situations like this." És valóban: egyetlen intés, és máris felváltódott a kezelhetetlen kupacunk néhány nagyobb címletre.

A liechtensteini uszodába menet gyanúsan forgattam a kezemben a fura, kártyaszerű uszodabelépő tikettet. Férfinak való, megoldásra váró feladatként gondoltam a bejutás mikéntjére, nem tudtam milyen beengedési procedúra, milyen ismeretlen mechanizmus tartozik a sose látott formájú tiketthez. Odaérve, minden instrukció vagy piktogram nélküli egyetlen nyílás fogadott a puszta acélpanelon. Keleteurópai mérnökös tétovázásba fogtam, hogy melyik oldalával dugjam be a tikettet, de semmilyen erre utaló nyomot vagy instrukció nem találtam, a kártya kétféleképpen is tökéletesen beilleszthető volt. Jobb híján bedugtam valahogy. Klikk, a gép beengedett. A mechanika nyilvánvalóan mindkét irányú próbálkozást elfogadta.

A fogyasztó egyre nagyobb úr. A kegyeinkért versengő cégek egyre kényelmesebb, komfortosabb, egyszerűbb szolgáltatásokkal és termékekkel igyekeznek minket kiszolgálni. Az ilyesfajta ergonomikus megközelítés mindig a fogyasztó viselkedésének megfigyelésével indul, és az ő természetes habitusához igyekszik igazítani a termék és a szolgáltatás jellemzőit. Egyre inkább elmúlni látszanak azok az idők, amikor alaposan ismernünk kellett a dolgok természetét és bonyolult lépéssorozatokban kellett eligazodnunk. Az újfajta termékek és szolgáltatások esetében nem kell okoskodni, nem kell megtorpanni, hanem éppen ellenkezőleg: ösztönösen cselekedni, hogy az éppen erre felkészített elektronika, mechanika vagy személyzet végezhesse a dolgát. Ahhoz, hogy megkapjad amire vágysz, nem kell tudnod előre, hogy pontosan mi fog történni. Kábelezd csak hozzá az új fényképezőgéped a gépedhez. A kapcsolat magától létrejön és a szoftver máris felajánlja a képek letöltését, kinyomtatását, mindazt amit meg akartál csinálni. Nem kell tudnod előre, milyen fantázianéven szerepel az étlapon a whiskyvel ízesített feketekávé. Elég megkérdezned a pincérlányt, hogy milyen alkoholos kávékat tud hozni, és máris minden megoldódott. Ne tökölj, ne okoskodj! "Magadat add!" Az eddig csupán az emberi kapcsolatokra vonatkozó jó tanács immáron a fogyasztóként való eligazodás első számú szabálya is lett.

Az önbizalomról

Iskoláim és tanáraim jelentős energiákat fordítottak annak idején önbizalmam megtépázására. Szüleim ezügyben jóval liberálisabbak voltak, és jóindulatúan rendre azt mondták oroszlánkörmeim kivillantásakor: csináld csak fiam, de ha majd belefutsz a falakba és pofonokba, akkor ne lepődj meg. (Bizonyos vagyok benne, hogy magukban hozzátették: ha pedig nem, hát akkor te csináltad jól...)

"Beképzelt" - ezt hallottam legtöbbször a tanerőktől. Máig kiver a víz ettől a hozzáállástól. Mégis, hogyan tudná egy tízévesforma gyerek minden erőforrás híján bebizonyítani, hogy komolyan gondolja amit gondol, és van (lesz) erő benne, a terveit valóra váltani??? Tizenkét éves korom óta nem változott lényegesen a világról alkotott képem. Annyi csak különbség, hogy immáron láthatóvá váltak az eredmények, amelyeket tizévesen még csak egy jeles bizonyítvány sejtetett.

Megcsináltam. Ha hagyom, (ha szüleim hagyták volna) hogy megtörjön a lendület, akkor bizonyosan nem sikerült volna. Az önbizalom persze önmagában kevés volt a sikerhez, de mindenképpen az volt a kulcs, hogy ne bukjak el időnek előtte.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A szolgáltatásokról

Apámtól tanultam a trükköt. Csinos fodrásznőhöz kell járni, és teljesen rábízni magad. Több jó oka is van ennek a zseniális technikának.

Először is szórakoztató. Színesíti ez életet, tágítja a perspektívát, növeli a tapasztalatot, ha engeded más embereknek és a világnak, hogy megajándékozzanak magukkal. Ha belegondolsz, a mostani cuccaidat is valaki ajánlotta neked annak idején. Hagyd, hogy ki-ki a legjavát adhassa neked. Kérd mindig a helyi specialitást. Válaszd ki, akiben megbízol, és engedd el magad...

Másodsorban alázatos. Ki vagy te, hogy azt hiszed, többet tudsz egy frizuráról, a Sztroganoff bélszínről, netán egy weboldalról, mint az, akinek az a hivatása, az az élete, hogy ezeket elkészítse? Próbálhatsz persze okosabb lenni, mint a hivatásosok, de ezzel minden valószínűség szerint csak felesleges műveleti és technológiai problémákat okozol nekik, és végső soron magadnak. Sose technikai instrukciókat adj a mesternek, hanem az elérendő célodat vázold neki: "Jövő héten konferencia, a szokásosnál is üzletiesebben kéne kinéznem", vagy "Olyan weboldalt tervezz nekem, amit szívesen néznek a McDonald’s-on felnőtt, multiplex moziba járó és plázákban pénzt költő tinik." Ebből Kriszti tudni fogja, hol legyen az a haj rövid és hol hosszú, kell-e pajesz vagy nem, és Szabi is rögtön vágja majd, hogy milyen szín- és formavilág lesz a célnak megfelelő. Ezt ők jobban tudják. Ne szólj bele a technológiába.

Harmadsorban praktikus. Vedd észre, hogy a kisvendéglő sokoldalas étlapja elé be van téve a jóval szűkösebb Napi ajánlatunk cédula. Kevéssé burkolt célzás ez arra, hogy az ott felsorolt ételek bizonyosan rendelhetők, és a konyha rákészült, hogy azokat vélhetően friss alapanyagból, legjobb tudása szerint és szívesen elkészítse. Az étlap többi részére a fentiek nem igazak, gyakran olyannyira nem, hogy a konyha egyáltalán nem is tudja a rendelésed teljesíteni, hiába kéred. Ne bonyolítsd az életet!

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A pusztulásról

Bármi amit építünk, viharsebesen pusztul. A természet minden erejével azon van, visszavegye tőlünk a bolygót, és hol futóhomokká, hol bozóttá, hol őserdővé változtasson mindent, amit csak létrehoztunk. Lehangoló látni, hogy minden de minden milyen gyorsasággal lesz kopott, majd elavult, végül roncs. Teljes technológiánk a barkácsolás szintjén áll, ha a természetnek való ellenállásról van szó. A mozgó alkatrészeket olajozni, zsírozni, hűteni kell, különben végük. A levegővel érintkező felületek elkorrodálnak, elrohadnak. Nézz meg egy tetszés szerinti két éves épületet. Minden illesztését és teljes felületét minden bizonnyal olyan csúnyán kikezdte az idő, hogy legfeljebb ha a vonalvezetése árulja el, hogy nem tíz éve áll ott. A festék lepattogzik, a műanyag megszikkad, a fém elrozsdál, az üvegre vastagon rakódik a por, a mocsok.

Talán az osztrákok veszik fel a legkeményebben a harcot a pusztulás ellen. Évente festenek le mindent, kaszálnak, drótoznak, elrendeznek, tűzzel vassal és verejtékkel igyekeznek fenntartani a civilizált rendet. Az angolok ravaszabbak, ők időtálló anyagokkal igyekeznek ugyanezt elérni, vakolt és festett felületek helyett csupasz téglákkal operálnak. Keleten nem hogy a megóvással, de gyakran azzal sem foglalkoznak, hogy egyáltalán elkészül-e valami. Amint használatba vehető állapotba kerül valami, használni kezdik, amint összeborul, továbbállnak. Úgy érzem, ez valahol a civilizáltság függvénye, ki mennyire ragaszkodik ember voltához, mennyi vesződséget vállal azért, hogy elégedetten körbenézhessen - igen, ez a szoba, ez a lakás, ez a ház, ez a vidék az én birodalmam. Olyan amilyennek én akarom: rendezett, erőt sugárzó és örökké való.

Imádok teremteni, imádok építeni - és egy élet kevés lesz beletörődnöm, hogy az idő és a természet ellenem dolgozik. Azt akarom, hogy minden amit felépítek, megmaradjon. Dacolok a természettel, dacolok a világgal.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A profitról

Régen ismert trend, hogy a vásárlók befolyása és ereje megnövekszik. Toffler szerint semmi meglepő sem lesz abban, hogy a vásárló példának okáért azzal fizet majd, hogy információt ad vásárlási szokásairól a cégeknek. A vevői akarat egyre látványosabban érvényesül, esnek az árak, a szolgáltatók egymás alá ígérnek, a boltokat elárasztják az olcsó termékek. Gondoltuk volna, hogy a krómból, márványból épült plázákat a filléres gagyi fogja elárasztani? Erre van kereslet, az olasz formatervezők profitját sokallják a népek.

Legyen minden olcsó, még olcsóbb, lehetőleg ingyenes? Hová vezet ez a törekvés? Miféle világ lesz az, ahonnan hiányzik a profit? Olyan világ, amiben senki sem lesz érdekelt izgalmas és kreatív javakat előállítani (ha netán mégis, nem lesznek erőforrásai hozzá). Olyan világ, ahol senki sem lesz érdekelt nemhogy a kiugró, de még a tisztességes teljesítményben sem. Abban a világban, ahol az emberek csak a legszükségesebb dolgokra adnak majd némi pénzt, csak pornófilmeket, cigarettát és gumicukrot lehet majd a boltokban kapni. Abban a világban, ahol nincsen profit, az innováció a házi barkácsolás szintjén létezik csak. Ne is álmodjunk a fúziós reaktorról és a többi billiárdos projekt megvalósulásáról. A világ egyetlen kényelmes lakóteleppé válik, ahol minden családnak kis lakás, meleg vacsora, olcsó mosópor, nagyképernyős színestévé, tíz bulvárcsatorna, dvd lejátszó, ingyenes internet és korlátlan letöltés jut majd. Épp ilyen világot ígért Mao és Lenin, ám mindannyiszor bebizonyosodott, hogy ez a fajta uniformizált kényelem életképtelen, kevéssé hatékony, és megöli az előrehaladást.

Valóban ezt akarjuk? Én nem. Ide nekem a profitomat!

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A kényelemről

Nem vagyok híve a kényelmességnek. Legalábbis azon formájának nem, ami puha párnát követel a popsi alá, kanapét a tévénézéshez és tejszínhabot a meleg tejeskávéhoz. Bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy örülhetünk ha a földön megalhatunk és nem esik ránk az eső, amikor nem hogy koktélcseresznye és fahéjszórás, de sima kávé sem lesz. Nem okos, ha a kényelem vezérel minket. A kényelem puhánnyá tesz és elsorvasztja az éberséget. Örülök ha jut üres kávé, megköszönöm ha meleg ételt tesznek elém (még ha nem is eszem sokat belőle), és nem esem kétségbe, ha kézzel kell az autó ablakát letekernem.

Ugyanakkor azt mondom, aki rendkívüli módon teljesít, az megérdemel rendkívüli dolgokat, hogy napról napja hozni tudja a formáját. Aki különlegesen eredményesen teszi a dolgát, az regenerálhasson, pihenhessen ugyanolyan különleges módon. Táguljanak ki a perspektívák, szülessenek új ötletek, töltekezzen fel, akinek magas szinten kell produkálnia. A profit megilleti a luxus. Hello Axor, hello Villeroy & Boch, hello Hansgrohe, hello Hüppe!

A versengésről

A győzelemhez nem kell feltétlenül másokkal versengeni. A győzelemhez magaddal kell elrendezned a dolgaidat, kitűznöd a célod és előre felé figyelve elérni azt. Ha valóban jó stratéga vagy, ellenféllel nem is kell találkozzál a céljaidhoz vezető úton. Magadban kell bíznod, az általad megválasztott cél és út helyességében, és tiszta erőből tenni a dolgod. Minden más csak lassít. Felesleges a versenytársaidat lesned, nem hiheted, hogy jobbak nálad. Kacagni rajtuk, vagy borsot törni az orruk alá - időveszteség. Tanulni végképp nem tőlük tudsz, legfeljebb az abszolút (globális) piacvezetőtől.

Lesznek persze, akik észreveszik, hogy jól csinálod és lemásolni igyekeznek. Rádnyitják a boltjukat. Ha nem is törődsz velük, előfordulhat, hogy végképp lehetetlenné teszik a boltodat, letörik az árakat és elcsépelik az ötletedet. Ha ez történne, ne törd magad a versengéssel. Válts. Találj ki mást! Ne versenyezz, pozícionáld magad!

Az új világról

Mobiltelefonoddal pillanatok alatt elérsz bárkit, miképpen ellenfeleid is viharsebesen is koordinálhatják egymást. Ha bírsz egy idegen nyelvet, Európa majd bármely szegletében letelepedhetsz és dolgozhatsz, miképpen a keleti régiók munkásai is ide tartanak a te munkahelyedre pályázva. Ha valamire szükséged van, az interneten pillanatok alatt megtalálod a legkedvezőbb vételt, ugyanakkor ha el akarsz adni valamit, csak áron alul tudsz majd megszabadulni tőle. Ha nem vagy talpraesett, a blogok, fórumok valamelyike bizonyosan útba igazít, mit hogyan érdemes megjátszani, ugyanakkor ha te találtál ki valamit, pillanatok alatt lemásolják a többiek. A hipermarketekben olcsón megkapsz akármit, de nem sok esélyed van versenyképes áron előállítani/megtermelni bármit is.

A technológia segítségével alaposan felgyorsult és megváltozott a világ. Az előnyök a fogyasztó számára érzékelhetőek, a hátrányok inkább a termelői szolgáltatói oldalon jelentkeznek. Úgy fest, a legnagyobbak szilárdan tornyosulnak az egymással is harcban álló kis- közepes- vállalkozások felett, akik számára a rendkívüli teljesítmény jutalma már nem az extraprofit, hanem egyáltalán az életben maradás. A kieső játékosok helyét biztosan és kényelmesen foglalják el a multik, akiknek immáron szinte semmi se lehetetlen. Hello cyberpunk, hello szép új világ!

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A holtig tanulásról

Mivégre is tanulunk? Hogy tudásunkat a produktív munka révén a közösség javára és saját boldogulásunkra felhasználjuk. A tanulás - felkészülés a munkára. A rendelkezésre álló csekély időnket kétfelé kell osztanunk: el kell döntsük mennyit fordítunk felkészülésre és mennyit tudásunk kamatoztatására. 

Mennyi is az a kevés idő, ami felől dönthetünk? 0-18 éves korig bizonyosan tanulnunk kell. Ha komoly munkáról beszélünk, ehhez tegyünk hozzá minimálisan 4 évnyi felsőoktatásban eltöltött időt - máris 22 évesek vagyunk. (Sorkatonaság eltörölve - a fiúk már nem veszítenek 1 évet.) Mostantól vállalhatunk iskoláinknak megfelelő munkát - nyilván kezdőként. Kis szerencsével időveszteség nélkül sikerül éhbérért elhelyezkednünk, tételezzük most fel ezt az esetet. Mire profivá válunk, szakmától és képességtől függően évekre van szükségünk - számoljunk 5 éves átlaggal. 27 évesek vagyunk hát - mindent tudunk amit tudnunk kell. Marad mindössze 13 évünk, hogy kihozzuk a maximumot magunkból, hogy felhalmozzunk. (Ha csak nem valamilyen megrögzötten tekintélyelvű szakmánk van, ennél tovább nem maradhatunk a csúcson.) Ezeknek az éveknek a gyümölcse az, amiből a közösség és te is valóban profitálhat. Ez alatt - a teljes életedhez képest relatív rövid - idő alatt kell összetenned egzisztenciát, vagyont, mindent, amire vágysz.

Ha fiú vagy: ennyid van, hogy viszonozd a közösségnek a taníttatásodat, és hogy megcsináld a szerencsédet... Ha lány vagy: még ennyi időd sincsen, hiszen az átlagos két gyerek kihordása, megszülése és gondozása minimálisan 5 évvel csökkenti majd ezt az időt. (Ennek fényében különösen bizarr végletet képviselnek azok a nők, akik akár 16 évnyi tanulás és 2 évnyi pályakezdőként való munka után szembekacagnak minket és soha többé egy percet sem dolgoznak a szakmájukban...) 

Túl azon, hogy időrabló: a hosszúra nyúló tanulás kicsit Déva vára építéséhez hasonlatos, mert a megszerzett tudás rohamosan el is avul (a SOTE dékánja szerint a náluk megszerzett tudás fele három év alatt elévül). Az alapvetően szükségesnél hosszabb tanulóidő nem juttat jelentős előnyhöz, sokba kerül viszont a közösségnek és minden egyes erre pazarolt évet abból a kevésből veszel el, ami alatt felhasználhatod a tudásodat.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Az internetről

Nézz körül bármilyen témában. Pillanatokon belül megtalálod azt a fél tucat legjelentősebb forrást, amelyek mérvadóan tájékoztatnak a keresett témáról. Valószínűleg mindegyikük verhetetlen, erre specializálódott tematikus adattár. Rá kell jöjjél, reménytelen, hogy valaha is eljuss erre a szintre.

Bontsd ki az új videojátékodat, és miután a gép ellen sikert sikerre halmozva végigjátszottad a pályákat, csatlakozz az interneten keresztül az élő játékosokhoz. Garantáltan csúnyán pofára esel, a náladnál jóval rutinosabbaknak a kisujjukban van a játék minden trükkje és minden kipróbált stratégiája. Még ha keményen gyakorolsz és csak a magyar szerverekre mersz csak felmenni, akkor is rendszeresen az ország legjobb 20 játékosával találod majd magad szembe, akik így is, úgy is tönkrevernek. Hogy te vagy a 40. legjobb a tízmillióból? Ugyanúgy nem számít, mintha az utolsó volnál.

Az internet segít pillanatok alatt rátalálni a győztesekre - így szorítva háttérbe a többieket.  Sem a szociális háló, sem az internet nem véletlenszerű, hanem ún. skálafüggetlen hálózat, azaz dominánsak benne a tengersok kapcsolattal rendelkező erősen kapcsolt csomópontok. Az internet NEM az egyenlőségről szól. Ahogy a multinacionális corpok szisztematikusan legyalulják az összes kisebb játékost maguk mellől, ugyanúgy az internet is ehhez hasonló folyamatot katalizál. Hogy az internet éppen hogy segít a vásárlóknak megtalálni a legkedvezőbb vételt? Mesebeszéd. Az internet segít megtalálni a legalacsonyabb árat, amit vagy a konkurensek kiéheztetésére utazó multi, vagy a túlélésért az árakat letörő garázscég ad majd, és soha nem a bevételre valóban érdemes termelő vagy szolgáltató. 

A multik és az internet megjelenésével elmúltak azok az idők, amikor minden háztömbnek, falunak, városnak, országnak megvoltak a maga legjobbjai. A kinyílt világ a leges-legjobbaké, a helyi bajnokok ideje leáldozott. Az internet az abszolút győzteseké. A legjobbnak kell lenned, a jó már kevés, a középszernek régen nincs már helye. Szokj hozzá...

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A bókolásról

"Szép a szemed. Jó a nyakkendőd. Gyönyörű a járásod. Okosakat mondasz."

A legelképesztőbb bókot is hallva, először jóérzés tölt el mindnyájunkat. Csak néhány tizedmásodperccel később vizsgáljuk, vajon mennyire felelünk meg a hallottaknak. Ha a valóságnak megfelel a bók, örülhetünk, milyen jó megfigyelő az emberünk. Ha a valóságtól elrugaszkodott a bók, örülhetünk, mennyire szeretett volna örömöt okozni nekünk. A bók vonatkozásában nem értelmezhető az igazságtartalom. Egy bókot hazugságnak minősíteni olyan, mint a Mikulást hazugságnak nevezni. A bók határozottan pozitív gesztus, aminek elsődleges célja, hogy egy jó pillanatot szerezzünk a másiknak. Bókot kapni kellemes, bókolni hálás.

A népek ugyanakkor gyakran elkényeztettek és paranoiásak. Aki túl sok, vagy túl kevés bókot kap, képes ellenkezőleg reagálni. Egy szép nő pontosan tudatában van adottságainak, így az "egyszerűbb", elcsépelt bókok nemhogy leperegnek róla, de kifejezetten bosszantják, mert "nem hozzá méltóak". Egy paranoiás a bókot hallva azonnal hátsó szándékot feltételez és a várt mosoly helyett ferde szemmel néz vissza rád. A bók sajnos csak akkor éri el célját, ha körültekintően tálalt, máskülönben csúnyán visszaüt. Nagyon igaz a régi mondás: szép nőnek dicsérd az eszét, okos nőnek mondd hogy szép és máris nem esel a megszokott kategóriába. Mondd úgy a bókot, mint aki nem vár viszonzást - és elnyered a jutalmadat. Hej, nem könnyű örömöt szerezni...

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A rossz hírekről

"Mesélj mi van veled! Nem baj ha nem igaz, csak jó legyen..."

Kíváncsi valaki a rossz hírekre? Én aztán nem. "Meg kellett tudjad - mert az az igazság"? Fene se akar tudni olyan szarságokról, amelyek pusztán megmérgezik a hangulatot, de semmi érdemlegeset nem tehetünk már velük. Meggyőződésem, hogy a rossz hírek halmozottan negatív hatással vannak ránk. Hogy ezt nem csak én gondolom így, arra jó példa, hogy kicsit is keményebb helyzetben a rémhírterjesztőkre haditörvényszék vár. 

Nem csak az igaztalan rémhírek tudnak károsak lenni, a közönséges rosszhíreknek is lehet katasztrofális következménye. Képzeljük el, hogy extrém alacsony vízállás miatt a főváros vízellátása csak a szokásosan szükséges mennyiség 95%-át lesz képes produkálni. Mi történne, ha tájékoztatnák erről a lakosságot? Mindenki pánikszerűen vizet vételezne, a vízfogyasztás megugrana és a hirtelen támadt szükségletnek nem 95, de csupán 55 százalékát tudná a rendszer produkálni. Ez a rossz hírek hatásmechanizmusa - a pánik. A rossz hírek által okozott ijedtség és aggodalom könnyen kiváltja az egyén védekező mechanizmusát, ami általában éppen ellentétes a közösség érdekeivel.

Hallgassunk inkább...

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Újra az ekvivalenciáról

Réges-régen, második elméletemben írtam először az ekvivalenciáról. Bolondos kis írás volt, nem lehetett és nem is kellett különösebben komolyan venni. Mégis, más és más okból de újra meg újra hasonló gondolatok járnak a fejemben.

Hogy egyáltalán történjen veled valami, ahhoz cselekedned kell...

Hogy jó dolgok történjenek veled, neked is jó dolgokat kell cselekedned. Tégy jót a szeretteiddel, a többiekkel, a világgal és idővel az anyatermészet megajándékoz valami fantasztikus sikerrel, élménnyel (vö: mosolyogj és a világ visszamosolyog rád). Ugyanez persze fordítva is igaz (vö: az erőszak erőszakot szül).

Ha normálisan állsz a világhoz, a világ is normálisan áll hozzád. Sors anyácska egy kurva. Ha megfizeted az árat, jól érezheted magad. És jobb ha tudod: fizetni mindig előre kell...

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Az emlékekről

Álmomban megfogtam a mellét. Nagyon realisztikus álom volt, minden apró részlet a helyén volt. Szép, szuggesztív emlék maradt utána. Ha tényleg megfogom, akkor se emlékeznék rá se szebben, se pontosabban. Az örömérzet tekintetében ezek után mennyiben is több a valóság, mint a képzelet?

A valóság által okozott öröm annyival több csupán, hogy mindennek amit teszünk, presztizsértéke is van. Bizonyítja saját magunknak és a külvilágnak, hogy igen, erre is képesek vagyunk. Sőt, valós tetteinknek kockázata és következménye van - ami végső soron szintén az illető cselekedetek presztizsét növeli. Egy álmodott, képzelt esemény úgy tűnik, hogy csak presztizsértékében marad el a valóságostól. A szimulált és virtuális történések esetében ez a csekély  különbség még tovább fogy, hiszen azok többé-kevésbé tényleg meg is történtek, azokhoz tényleg tevőlegesen kellett cselekedni, azokat a külvilág is számon tartja, elismeri, így értelemszerűen van presztizsértékük is. Ha sikerül végigjátszani legnehezebb fokozaton az utolsó pályát is, ha Csisztu Zsuzsával csetelsz forrón, az bizony számít.

Ki-ki az alapján tartja fontosabbnak a valóságos örömforrásokat (másképpen: kik-ki annyira veszi komolyan az életet), amennyire (még) fontos számára a presztizs, amennyire szüksége van még elismerésre (vö: öreg vagyok, beleszarok). Egy szűz fiú számára nyilván a legfontosabb kihívások egyike az első éjszaka, és annak megtörténtével a végletekig ki is használja majd az ebben rejlő presztizs többletet (azaz fűnek-fának elmeséli). Számára nagyon nem mindegy, hogy valóságosan, vagy csak álomban lett-e a Mari az övé. Később, egészséges és sikeres férfivé válva egy-egy újabb éjszaka már csak olyan keveset tesz majd hozzá az önbecsüléséhez és az elismertségéhez, hogy szinte elvész annak jelentősége, hogy valóságban, virtuálisan, vagy álomban élvezett-e...

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A projektről

Egy szakállas vicc jutott eszembe a két zsidóról, akik nem tudják eldönteni, hogy a talmud olvasása összeegyeztethető-e a pipázással. Egyikük meg is kérdezi a rabbit, helyénvaló-e talmud-olvasás közben pipára gyújtani. "Az gyalázat!" hangzik a felelet. Másikuk elgondolkodik, majd ő is megkérdi a rabbit, szabad-e pipázás közben elővenni a talmudot. "Dicséretes tett!" hangzik a felelet.

Nagyon nagy a kísértés pillanatnyi érzelmeink és érdekeink szerint állást foglalni. Micsoda felemelő érzés ököllel ellenségünk arcába vágni - gondoljuk diadalittasan, majd később felháborodottan elítéljük, ha ellenségünk üt meg minket ugyanígy. Ha következetesek vagyunk, akkor mindkét akció azonos elbírálás alá kell essék. Vagy gondoljunk csak a politikusokra, akiknél a következetesség csak a hatalomvágy és az ellenfeleikkel való szembehelyezkedés esetében értelmezett, aminek érdekében készek nyilvánosan, pirulás nélkül teljesen ellentmondani pár évvel korábbi saját maguknak is...

Nem tudom mennyire derült ki eddig - az Éjfél Kapitány projekt lényege a konzisztenca. Egy olyan gondolatsor, látásmód lefektetése, amely hosszú távon, akár életformaként is megállja a helyét. Nem különösebb kihívás bármiről véleményt formálni, bármilyen kérdésre önmagában válaszolni. Az igazi feladat az, ha minden vélemény, minden válasz, minden állítás egységes értékrendet tükröz. Az a célom, hogy a főhadiszállás minden anyaga összhangban legyen a többivel, legfőképpen az itt leírt elméletekkel. Néhány állítás esetében ez még szinte magától megy, komolyabb mennyiségű mondanivaló esetében viszont nagyon stabil alapokra kell építkezni, hogy ne dőljön össze minden. 

A minap 6. születésnapomat ünnepelhettem. Hat év anyagát átnézve úgy érzem, kiállták az idő próbáját. A szülinap kapcsán - és amúgy is - ezúton köszönök a velem tartóknak mindent: jókívánságot, szerelmes levelet, nemszerelmes levelet, kérdést, kommentárt, rajzot, animációt, ecardot, cédét, vacsorameghívást, sütit, mosolyt, bíztatást. Teszem a dolgom, tesszük a dolgunk ;)

Az ételről

Bármilyen szakadt kódis, ismeretlen, gázórás néni, bárki jön hozzám, biztos, hogy innivalóval megkínálom. Nemhogy nem sajnálom senkitől a vizet, teát, üdítőt, sört, de határozottan feladatomnak érzem a kínálást. Az étellel ugyanakkor egészen más a helyzet. Az ételnek számomra már-már spirituális jelentősége van. Ételt csak az kap tőlem, aki különösen fontos a számomra. Azt hiszem a férfivá válás egyik legfontosabb mozzanata volt az életemben az első dugás és az első kézigránát eldobása után az első közös reggeli. Az étel mások szerint is jelentőséggel bír. "Az anyák az étellel fejezik ki szeretetüket." - mondta Garfield gazdája Jon, és igaza volt.

Kicsit belegondolva, jó oka van mindennek. Víz nélkül az emberi szervezet meglepően rövid ideig húzza ki. A kiszáradás az eltévedt utazók, a magukra hagyott kisgyerekek legnagyobb ellensége. Kevesebb mint 100 óra alatt simán belehalni, ugyanakkor étel nélkül kacagva kihúzza az ember hetekig is. Az itallal kínálás gesztusa tehát annyit jelent: "A mi fajunkhoz tartozol, segítek neked életben maradni." Az étellel való kínálás kevésbé létfontosságú, viszont jóval személyesebb gesztus. Azt jelenti: "Vér vagy véremből, gondoskodom rólad, szeretlek téged."

A dokumentálásról

Láttunk már mindannyian házi videofelvételeket. Borzalmasak. Hacsak nem vagyunk profi filmesek, mi sem tudunk persze jobbakat csinálni, főleg nem vágatlanul. A video egy-az-egyben a valóságot ábrázolja. Ahogy a kamera mozog, megmutatkozik az elrejteni szándékozott rendetlenség, szereplőink suta mozgása, az oda nem illő tárgyak, a disszonáns háttér, minden, amit nem szeretnénk látni, minden, amit nem úgy szeretnénk látni.

A fénykép egészen más. A fénykép egyetlen jól kiválasztott pillanatot örökít meg. Teljesen a fantáziánkra és az emlékeinkre van bízva, hogy elé- és mögéképzeljük az előzményeket és a folytatást. Nem csak időben, de térben is korlátos, hiszen a beállítás látószöge jóval szűkebb, mint a szemünké, így az elkapott képkocka melletti teret is magunknak kell kitöltenünk. Az emlékeink és a fantáziánk kedvünk szerint egészítik ki a pillanatfelvételt, akár sokkal kellemesebb módon, mint a valóság.

A legszebb persze, ha még a fénykép sem zavar meg a szubjektív visszaemlékezésben. Részemről mindenkit aki közel áll a szívemhez, inkább az emlékeimben őrzöm, mint fényképen. (A legszebb pillanatok amúgy is lefényképezhetetlenek, elég nehéz például egyik kézzel exponálni és másik kézzel kikapcsolni egy melltartót.) Kiről-kiről egy-egy mozdulat, egy egy flash marad a fejem egy féltett zugában, ami szebb mint bármilyen felvétel, ami tökéletesebb, mint mi magunk a valóságban. Aki ennek ellenére lázasan dokumentál, az egészen nyilvánvalóan nem a maga, hanem a mások szórakoztatására tesz ilyet, mint például Andor, aki minden részletre kiterjedő fényképalbumot vezet szőke nőiről :) Részemről maradok az emlékeknél. 

A nőideálról

Volt idő, amikor a kövér nőknek volt kultusza, de ez már a múlt, még akkor is, ha Liptai Klaudia időnként kimagasló eredményeket produkál a toplistákon.

A nőideál mindig is az adott kor viszonyaihoz való alkalmazkodásról szólt. Egyvalami persze nem változott: az ideális nőnek a gyerekszülésre és az anyaságra való képességét kell hatékonyan demonstrálnia. Reménytelenül béna önigazolás csupán, hogy a vékony derék az újkori divatdiktátorok összeesküvése révén lett uralkodó. Egyszerűen megváltozott a kor, a környezet. Régen volt, hogy a kövérség azt jelentette, a zsírpárnák viselőinek bőven van mit enniük - tehát módosak, sikeresek, és legfőképpen nem veszítjük el őket az első hidegebb télen vagy az első aszályos évben. Régen volt az is, hogy a kövér nőről azt hittük, szép nagyfejű gyermekeket tud majd nekünk szülni (ma már világos, hogy ez egyrészt a csontozat függvénye, másrészt a császármetszés révén bárki képes nagyfejű - azaz okos - gyerekeket szülni).

A mai vékony nő azt mondja: nézd csak, sem a kor, sem a másnak szült gyerekeim se fogtak ki rajtam, láthatod nem vagyok elhízva. Neked tartogatom magam, és ezt olyan komolyan gondolom, hogy még a nekem oly kedves sültkrumpliról és somlói galuskáról is lemondok - csak miattad.

A mai elhízott nő szembeköp ahogy így szól: nem fontos mit gondolsz rólam, nem vagy fontos tenmagad sem. Van akinek így is kellek, nem izgat ha nem te vagy az.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A képességekről

"Bosszantó, hogy a miniszoknyás kolleginák akár még nálam is jobban haladnak előre, holott messze jobban és stílusosabban végzem a munkám..." - hallom.  A panaszkodó a vele született, majd továbbképzett szellemi képességeit magától értetődően tekintette fontosabbnak és magasabbrendűnek, mint versenytársai (nálánál jobb) másfajta képességeit. Nem gondolom, hogy igaza lenne. Miképpen abban a ki nem mondott tételében sem hiszek, hogy ő méltóbb a sikerre, hiszen több időt töltött azzal, hogy stílusa kiforrjon. Miniszoknyás riválisa vélhetően ugyanennyi időt és energiát áldoz teste karbantartására és ruhatára megválogatására. Panaszkodónk éppen olyan igaztalanul (és hiába) nézi le szép konkurensét, mint ahogy amaz lenézi az okostojásokat.

A kor, a környezet határozza meg a sikerhez szükséges tulajdonságokat. A jégkorszakban a mamutok várakozáson felül sikeresek voltak, míg sokan mások simán kihaltak. Ez nem azt jelenti, hogy a mamutok hihetetlen életművészek lettek volna (bár, nem keveset fejlődtek, hogy kiérdemeljék a túlélést). Ez csak annyit jelent, hogy akkor és ott a mamutoknak álltak rendelkezésre a sikerhez szükséges tulajdonságaik - és nem másoknak. Ugyanígy, hogy ma sikeresek a valóságshowk gladiátorai, a keresztapák, a pornósztárok, és a brókerek, az csupán azt jelenti, hogy olyan közegben élünk, amely ezeket a képességeket preferálja. Ők csak teszik a dolgukat. Maximumra fejlesztik adottságaikat, és élnek vele. Mint te is és én is.

Az érvényesülést nagyon hasonlónak érzem a fajok evolúciós versenyéhez. Boldogulásunk alapvetően a környezeten, genetikus adottságainkon, és azok kiaknázásán múlik. (vö: kutyából nem lesz szalonna). Az életben, az érvényesülés versenyében ki-ki azt a képességét használja ki, ami megadatott neki. Ki merné azt állítani, hogy bármelyik képesség - mint olyan - értékesebb, vagy magasabb rendű mint egy másik? Szituációk vannak, amelyekben aktuálisan egyik, vagy másik tulajdonság birtokosa jut előnyhöz. Van ahol a gyorsaság, van ahol az erő, van ahol a lexikális tudás, és van ahol egy gyönyörű szempár győzedelmeskedik. Vagy aki vagy, tudsz amit tudsz. Rajta - dobd be magad!

A siránkozó webnaplókról

"Úgy tűnik, hogy minél nyomorultabbul érzed magad, annál többen olvassák a blogodat." - írja saját magáról egy bloggerina. Én is, ha az amerikai juppikról látok egy rövidfilmet - felbosszantom magam az elképesztő jóléten. Ha viszont az afrikai kontinens polgárháborús éhínségverte pokláról van szó, akkor bizarr módon jóleső érzés tölt el, hogy lám, nekem azért mennyivel jobb ennél... Akik a siránkozó webnaplókat szívesen olvassák, azok nyilván hasonló megfontolásból cselekszenek - megnyugvással tölti el őket, hogy vannak náluknál is nyomorultabbak, akikhez képest a saját életük rendezettnek és kielégítőnek mutatkozik. A más nyomorúsága egyfajta gyógyszer a sajátunkra. 

Tekintve hogy meg vagyok elégedve az életemmel, nem keresem a tévében az etióp dokumentumfilmeket. Inkább kapcsolok egy kis HBOt, vagy zenét. Szórakozásra vágyom, nem pedig gyógyszerre. Azoknak az olvasóknak viszont, akik szívesebben olvasnak siránkozó blogokat mint szórakoztatókat, nyilván jól jön az effajta kompenzáció.

(Eszti bölcsen megjegyezte, mindez nem csak az olvasókra vonatkozik, hiszen a naplóírás mint műfaj, eleve nem a kiegyensúlyozott és megelégedett szerzők műfaja szokott lenni... )

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A váltásról

Túlságosan sokszor hallom manapság, hogy ideje leporolni a régi terveket, elmenni a tanyára barackot termeszteni, kis műhelyt nyitni és hifi állványokat gyártani, vagy könyveket kiadni a mostani munka helyett. Nem más ez, mint a szomszéd kertje effektus. Miért is gondoljuk, hogy a gazdasági lejtmenet nem érinti a baracktermelőket, a hifiállványgyártókat és a könyvkiadókat? A gazdasági válság generális. Most a még oly patinás barackosok, állványosok és könyvesek is nehézségekkel küzdenek, szemben azokkal az eszményképekkel, amelyeket évekkel korábbról őrzünk róluk. Képeljük el egy pillanatra, hogy pályát változtatunk. Éppen most, a leggyilkosabb verseny közepette megállnánk a helyünket ismeretlen területen, pályakezdőkén a profikkal szemben?

Frászkarikát. Felejtsük el. Maradjunk a kaptafánál, ne keressünk új utat.

A váltásról

A Taktika és Stratégia alapvető különbségéről már esett szó:
"A jó taktikus tudja, hogyan verekedje magát át a legnehezebb úton, leelőzve a többieket. A jó stratéga viszont tudja, hogy melyik utat kell választani, hogy a többiekkel való tülekedés nélkül is jóval előbb célba érjen. Vö: többet ésszel mint erővel." 

Most, hogy a régi jó út hirtelen megtelt tülekedő tömegekkel, mi a teendő? Menjünk le mi is dzsungelharcos szerencsevadászba? Alkalmazzuk a túlélés egyszerű de gyomorforgató fortélyait?

Frászkarikát. Felejtsük el. Emelkedjünk felül a tülekedésen és keressünk új utat.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A sztárságról

Nevezz meg egy tetszés szerinti sztárt, akire nem kezd el kapásból fújolni valaki a közeledben. Nem fog sikerülni. Furcsa ez annál is inkább, mert a feltörekvő új tehetségekhez általában még csak pozitív vélemények társulnak. Ez a pofon az ismertséget követően csattan csak el... 

A sztárság előtti állapotban szép lassan, szájról szájra adják csak a tehetség nevét, a rajongók tábora úgy gyarapszik, mint a nőgyógyászok és aranyművesek klientúrája. Akinek tetszik, továbbadja. Akinek nem tetszik, az legfeljebb ha egyszer találkozik az üdvöskével, majd gyorsan elfelejti. Az amatőr a közönség részéről így jobbára csak pozitív visszajelzést kap.

Az amatőr és a sztár közti legnagyobb különbség - a promóció. Egy amatőrrel szinte csak az találkozik, aki éppen őt akarja, egy  sztárt viszont futtatnak, azaz tudatosan igyekeznek minél többekhez eljuttatni. Ilyenkor törvényszerűen olyanokhoz is eljut a produkció, akik nem vevők rá. Akiknek nem tetszik, de úton útfélen mégis találkoznak vele, azok érthetően nemtetszésüknek is hangot adnak. A hangos fújolás, ugyanakkor azt is jelenti: már számon tartják, neve van, nem lehet mellette elmenni.

Az elrettentésről

A fajtabeliek ritkán küzdenek vérre menően - a konfliktusokat a szembenálló felek pusztán erejük kimutatásával és összemérésével oldják fel. Vér nem folyik, a győztes elégedetten távozik, a vesztes eloldalog.

Mi emberek pontosan tudjuk azonban, hogy egy aktuális konfliktusban a felek potenciális arzenáljuk egy részét nem tudják, más részét nem akarják bevetni. Így kinek-kinek a tényleges ereje még a puszta összehasonlítás szintjén sem egyenlő azzal a potenciállal, amivel felsorolásszerűen rendelkezik. A konfliktust kirobbantani készülő cselekvő fél így saját maga mérlegeli, hogy leendő ellenfele milyen erőt fog felvonultatni. Ha úgy ítéli meg, hogy kevesebbet mint saját tényleges támadó ereje - akkor támad. Támad, még ha saját potenciális ereje jóval kisebb a célpontjánál. Így történhet meg, hogy egyre több autós még arra sem veszi a fáradtságot, hogy kikapcsolt biztonsági övét bekapcsolja, ha rendőrt lát. Hiába a rendőr oldalfegyvere, hiába a feljelentési- és bírságolási joga, úgy vélik, az aktuális konfliktusban tettük csekély súlya nem indokolja, sebes mozgásuk pedig alaposan megnehezíti majd a járőr beavatkozását. És valóban. Nem dördül figyelmeztető lövés, nem szólal meg a sziréna, a szabálytalan autós sértetlenül és győztesen továbbhajthat. 

A hatásos elrettentéshez tehát önmagában kevés a potenciál. Az is kell hozzá, hogy az esetleges kihívók meg legyenek győződve róla, hogy birtokosuk kész őket hatékonyan és keményen felhasználni. Ha ez megvan, nem kell aggódnunk a miatt, hogy sűrűn leszünk támadásnak kitéve. 

Egy konfliktus kirobbanásának szempontjából olyan erősek vagyunk, amilyen erősnek gondolnak minket.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A változásról

"Komplex vállalkozásban nem lehet elérni és fenntartani egy végleges állandó állapotot." - mondja a digitális futurológus. A Gartner Group az új vállalatideált Real Time Enterprise-nak nevezi, ahol akár hetek leforgása alatt új taktikákat alkalmaznak (Nesze neked "hosszú távon gondolkodás" - reklámszlogen voltál csupán, semmi más...). A weboldalak szinte évről évre változtatják meg kinézetüket. A lakásunkat rendszeresen átrendezzük addig is, amíg nem költözünk el. Amit évekkel ezelőtt hordtunk, ma többnyire ciki. Kedvenceink, szerelmeink, munkahelyeink, hobbink, hivatásunk idővel óhatatlanul unalmassá válik és vágynánk belekezdeni valami újba... A világ szakadatlanul és rohamtempóban változik. Pontosabban - mi változtatjuk folyamatosan. 

A McDonalds alapvető és el nem múló szükségletre épített stabil üzletet, jól szervezetten, szabványosítottan, ötletesen, minden szempontból példaértékűen. 1963 óta a sárga-fehér-piros bohóc imidzzsel és jól bevált termékeivel operál. És mi történik napjainkban - a vállalat gondokkal küszködik és árversenyre kényszerül. Romlott volna a minősége? Egy fikarcnyit sem, a szabványosított és legendásan szigorú minőségellenőrzés ezt kizárja. Rossz irányba mozdult volna? Nem mozdult semerre sem. És minden valószínűség szerint éppen ez okozza a vesztét. 

Mit tesz ezzel szemben például az IKEA? Évente drasztikusan cseréli le modelljeit, bosszantó ámde tudatos módon megszüntetve mindenfajta támogatást a régiekhez. Új holmit találsz csak, azt viszont szinte folyamatosan. És mi az eredménye mindennek? Növekvő forgalom, megasiker.

A divat üzletággá válása, és az újdonságok varázsára épített marketingstratégiák azért olyan hatásosak, mert úgy fest, a változás kényszere a vérünkben van. Alapprogramunk, a túlélés programja fel van készülve a jövőbeli változásokra is. Az a faj, amelyik megállapodik, netán túlságosan specializálódik egy bizonyos helyzethez, rövid távon nyer ugyan, de hosszú távon sérülékennyé válik a körülmények megváltozásával szemben. Az a faj lesz a végső túlélő, amelyik nem állapodik meg, hanem folyamatosan változik, így nem csak a mostani, de a lehetséges jövőbeli élethelyzetekben is megállja a helyét. Minden bizonnyal ez a változásokat ösztönző alapprogram az, amelyik erre az észtvesztő vágtára kényszerít minket. Akárhogyan is nincsen ínyünkre ez a tény, jobb ha tudomásul vesszük. Esetleg - a marketingesek mintájára - kihasználjuk.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A szkeptikusokról

A jótanácsokról szóló elméletemben már leszögeztem, hogy az általános jótanácsok nyilván nem alkalmazhatók válogatás nélkül minden élethelyzetre. A világ, bennük mi és a helyzetek amikbe csöppenünk olyan bonyolultak, hogy gyakran más nézőpontokból szemlélve akár homlokegyenest ellenkezően vélekedünk róluk. 

Igazából nincs is olyan helyzet, amit minden nézőpontból, minden ember, minden eszmerendszer alapján azonosan ítélne meg. Még a meglehetősen egyértelmű állítások is megtámadhatóak egy jól megválasztott nézőpontból. Példaként vegyünk a következő véleményt: "A dohányzás káros!" Még ez az egyértelműnek tűnő állítás is megkérdőjelezhető, mondván: "Az ötven év felettiek dohányzás miatti elhalálozása jelentős társadalombiztosítási összegeket takarít meg, amelyeket így a közösség a saját javára tud felhasználni!"

Vannak emberek, akik gyűlölnek készen kapni valamit, és ugyanígy gyűlölnek elfogadni bármit is. Ők azonnal és automatikusan azokat a nézőpontokat keresik, ahonnan megkérdőjelezhetik egy helyzet, egy vélemény, egy döntés helyességét. Sport, eltúlzott önérzet, agresszió, féltékenység, dac? Nem tudom az okokat. Az ilyen szkeptikusoknak a tagadás a vérében van. Idővel már azzal sem törődnek, hogy a tagadáshoz szükséges választott nézőpontjaik olykor konfliktusban vannak a saját maguk választotta korábbi (és eljövendő) más nézőpontokkal is. Azaz - nincs egy olyan világosan lefektetett saját vagy választott eszmerendszerük, amely alapján helyeselnek vagy tagadnak. Minden esetben tagadnak - és ehhez választják meg a szükséges nézőpontot. A viccbeli farkas jut róluk eszembe, aki az eleganciát félretéve mindenáron kötekedik nyuszikával: "Te nyuszika, hát megint nincs rajtad sapka?"

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A pályaválasztásról

Nem azoknak az olimpikonoknak a nevét jegyzik meg, akik századmásodpercekkel győznek. Inkább azokét, akik vitathatatlan fölénnyel, eredeti módon nyernek. Azt hiszem győzni, csak így, elegánsan érdemes. Élni is.

Ki-ki olyan dolgokkal foglalkozzon, amihez tehetsége van. Ahol nem kényszerül görcsösen a maximumra törekedni, ahol nem kell állandóan az optimumot hajszolnia, hanem ahol odafigyelve, de emberi tempóban, önmagát meg nem erőszakolva tud méltó eredményt felmutatni. Ha valaki rossz pályát választ, ott kevés esélye van a győzelemre. Ekkor kénytelen lesz alaposan begyakorolni minden mozdulatot, megtanulni minden trükköt, és a végletekig kihasználni minden kínálkozó lehetőséget. Kénytelen lesz görcsösen, kínkeservesen előre haladni. Kénytelen lesz mindig megragadni az előnyt - mert ritkán lesz rá lehetősége. Kénytelen lesz nagyon taktikusan, dzsungelharcos módjára előre haladni. Kénytelen lesz mindent az előrejutásának alárendelni, még a saját elveit is. Lehetséges persze így is győzni - izzadságszagúan. De aki így tesz, az már az odavezető úton megfosztatik a győzelem örömétől, és be kell érnie a neki járó díjjal. 

Ádám barátom marketinges jótanácsa is ide vág: "Egy piacból nagyobb részt megszerezni nem izgalmas. Az a zseniális, ha magad teremtesz új piacot, amin te vagy az első!"

A hatalomról

A hatalomról az általam igen nagyra becsült Alvin Toffler futurológusnak van egy kiváló elmélete. Rövidített formájában így szól: 

"A hatalomnak három forrása van. Az erőszak, a gazdagság és a tudás. Az erőszak a legkevésbé rugalmas, a gazdagság rugalmasabb, de minden kétséget kizáróan a legmagasabb minőségű hatalmat a tudás adja... 
...Egy szülő megpofozhatja a gyerekét (vagyis erőszakot alkalmaz), lekenyerezheti vagy megzsarolhatja egy dollárral (tehát pénzt vagy azzal egyenértékű ösztönzőt alkalmaz), vagy - ami a leghatásosabb - úgy alakíthatja ki az értékrendjét, hogy a gyerek kívánjon engedelmes lenni."

Részemről van egy negyedik erő, amelynek gyakran engedelmeskedem és amelyet alkalomadtán használok is ha én gyakorlom a hatalmat: a charme. Nem csak az ellenkező nem által keltett vágy tartozik ebbe a kategóriába, hanem az a kisugárzás is, amivel az orleani Jeanne d'Arc vagy a rettenthetetlen William Wallace tűzbe hozta és győzelemre vitte a bennük hívőket. Egy karizmatikus vezető  erő és gazdagság nélkül képes motiválni akár tömegeket is. Egy gyönyörű szempárért már robbantak ki háborúk. A báj, a rokonszenv, a ragyogás mindenképpen olyan erő amivel érdemes számolni. Számolnak is, hiszen ipari méretekben erre épül a showbusiness és a húspiac, hogy csak a triviálisakat említsem. Sőt, ha nem is ilyen nyilvánvalóan, de minden kritikus motivációs területen felbukkan a charme, legyen az termék promóció, cégvezetés, vagy akár politikai szándék. Hogy ezt Toffler mégsem tartotta említésre méltónak, annak egyetlen okát látom: a karizma jóval kevésbé egzakt, mint a többi hatalmi ág. Egyrészről genetikus adottságokat kíván meg az alkalmazójától, másrészről nem magától értetődő és nem kiszámítható a hatása. Ha viszont bejön - eredményesebb mint bármelyik másik.  

Az élettapasztalatról

Mi is lenne az a legendás "élettapasztalat", amire az idősebbek rendszeresen hivatkoznak, a nemzedéki vitákban? A nehezen konkretizálható fogalom legjobban talán a pincérrel való kommunikációban érhető tetten. A szituáció kellően nehéz ahhoz, hogy jól megkülönböztethető legyen a tapasztalt és a tökéletlen megoldás. Idegen és nyilvános környezetben kell érvényt szerezned az akaratodnak egy másik ember felett (ami még akkor sem triviális, ha neki éppen a te kiszolgálásod a feladata). A helyzet az esetek nagy többségében azzal súlyosbított, hogy mindezt az imádott nő előtt kell megtenned, azaz egyszerre kell megfelelned a nő, a környezet és a pincér elvárásainak.

A tökéletlen kísérletezőkről a pincér simán és spontánnak tűnő módon nem vesz tudomást. A haladó versenyző már belátható időn belül az asztalhoz tudja hívni a felszolgálót, de a kommunikációja még tökéletlen: túl teátrálisan, vagy sűrűn bakizva tudatja kívánságát. A tapasztalt vendég ezzel szemben félszavakkal, vagy akár azok nélkül, pusztán apró metakommunikációs jelzésekkel is el tudja érni célját. Szép példája ennek a "-Menjünk lassan drágám, hívhatod a pincért!" "-Már hívtam." női-férfi párbeszéd :-)

Az élettapasztalat leginkább az élet egyik legbonyolultabb és legnehezebb feladata, az emberi kommunikáció során érhető tetten. Többek között ez az oka, hogy a kommunikációt és a vele rokon manipulációt mesterfokon űző politikusok és felső vezetők nagy többsége az idősebb korosztályból kerül ki.

A gururól

Aki követőkre vágyik és komolyan gondolja a dolgot, annak három alapvető választása van. A kisipari kereteket kinőve, működhet pártként, vállalatként vagy egyházként.

Az első megoldás megfelelőnek tűnik, hiszen a pártok egyfajta közös eszme követőit fogják össze - elméletben legalábbis. Gyakorlatban a pártok egyértelműen a hatalomról szólnak és a jelen gyakorlatban teljesen és végérvényesen elveszítették a hitelüket. Ez persze nem csökkenti szükségszerűen a követők számát, de alaposan megváltoztatja azok motivációját. A pártvezetőt jobbára a hatalomra és a vele járó előnyökre ácsingózók követik.

A második megoldás is ígéretes. A vállalatok immáron nem csupán második otthonaink, de a nagyobbak a cyberpunk doktrínának megfelelően egyre több funkciót átvesznek az államtól és a kormányoktól. A vállalat jólétet, egzisztenciát teremt, gyakran high-tech cuccokat, autót vagy lakást is biztosít, segít, szórakoztat. A gondot az jelenti, hogy a vállalatok - minden más naiv elképzeléssel szemben - mégis a profitról szólnak.

A harmadik megoldás szokatlan ugyan, mégis a legközelebb áll kitűzött célunkhoz. A vallás alapvetően a hitről, a feltétlen rajongásról szól. A vallás sokkal tisztábban szól az eszmékről, mint a pártok vagy a cégek. Egy vallást intézményesítő egyháznak és a vezetőjének ráadásul nem kell profitot termelnie, nem kell szavazókat megnyernie, elegendő az eszmét szuggesztíven és hitelesen hirdetnie. A vallás tételeit ehhez persze gondosan ki kell dolgozni, de ha az alaptételek eleve a gurura vannak szabva, akkor a hitelesség bizonyosan garantált és hosszú távon is fenntartható. Tökéletes ;-) 

A szerelemről

Szerelem - sötét verem.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A mennyiség dicsérete

A versenyzők között minden kétséget kizáróan a végeredményük alapján állítják fel a sorrendet. Az a jobb, az a győztes, aki hamarabb és többet ér el. A győzelemhez mindenféleképpen le kell tenned valamit az asztalra, mégpedig többet és hamarabb mint a többiek. Amíg mennyiségben nem vagy jobb, addig mit sem számít az eleganciád, vagy a hatékonyságod.

Hiába vagy elegánsabb, hiába gondolod magad ügyesebbnek, ha valaki nyilvánvalóan többet produkál nálad (teljesen mindegy, hogy hogyan), az jobb mint te. Nem érnek semmit az olyasfajta önigazoló szólamok, mint az "ÚGY én is tudnék sok pénzt keresni..." vagy a "Lehetnék én is mainstreem, csak nem célom..." esetleg az "Én nem akarok azokkal a megcsinált cicababákkal/modellfiúkkal járni...". Eredményt kell elérned, aminek mindig a számok, a mennyiség a mércéje. Ez olyannyira így van, hogy szinte senkit sem érdekel, hogy a győztes milyen hatékonysággal, milyen ügyesen vagy éppen milyen ügyetlenül szerezte meg a győzelmet. Ha valaki milliárdos, mit számít, hogy hány vállalkozása csődölt be amíg idáig eljutott? Semmit se. Az aszfaltbetyárnak, aki több mint kétszáz nőt csábított el, levon-e bármit is az imidzséből, hogy mindehhez esetleg kétezerszer kellett próbálkoznia? Nem. 

Az igazán profi vitathatatlanul  győz, emellett elegánsan teszi azt.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Az elegancia dicsérete

Nem mindegy, hogyan érünk célba. A jó kormányos csak az elkerülhetetlenül szükséges, minimális mozdulatokkal irányítja a hajót. Célja nem pusztán az elegancia, hanem a praktikum is: a kevesebb kitérő, a kisebb irányváltások rövidebb útvonalat, gyorsabb célba érést eredményeznek. 

Az azonos eredményt elérők között az elegancia állít fel sorrendet, az, hogy milyen erőfeszítéssel, mennyi izzadtság árán, mennyi erőforrás felhasználásával érték el az eredményüket. Minél kevesebb kitérővel, minél kevesebb hibával, minél kevesebb befektetéssel érsz el sikert, annál elegánsabb vagy.

A profi nem erőből, hanem elegánsan oldja meg a feladatot.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A fontolva haladásról

Azoknak, akiknek hivatásuk az ízlésformálás vagy a világmegváltás, figyelemmel kell lenniük nem csak missziójuk heroikus jellegére, hanem eredményességére is. Akik valóban a fennálló állapot megváltoztatására törekednek, és nem puszta hősködés a céljuk, azoknak tekintettel kell lenniük az emberi természetre. 

A drasztikus változásokat elfogadtatni borzasztóan nehéz, ha ugyan nem lehetetlen. A szokásostól, a közízléstől való nagyarányú eltérés általában automatikus és tömeges ellenérzést vált ki. Tipikus helyzet, ahogy a befogadó közönség értetlenül áll a szakma által haladónak és zseniálisnak minősített alkotások előtt. Az építész, az illusztrátor, a formatervező munkájának azonban alapvető célja, hogy a közönségnek tetsző anyagot tegyenek le az asztalra, lehetőség szerint ízlésformáló módon. Munkájuk megbukik, ha túllőnek a célon - ha az elkészült mű túlságosan haladó és a közönség idegenkedik tőle. Aki eredményt akar elérni, annak nem radikális, hanem apró változásokat kell kezdeményeznie. A megszokottnál láthatóan jobb, de attól még nem teljesen elrugaszkodó változásokat kell kezdeményezni, hogy teljesüljön a kettős cél: a progresszivitás és a befogadás.

A szívünkhöz amúgy közel álló radikális megoldások a szélmalomharchoz hasonlatosak: kétségkívül látványosabbak, hősiesebbek, de az esetek többségében kudarcra vannak ítélve. 

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Az ismeretlen katonáról

Furcsa érzés a Solymár közeli Brit katonai temető keresztjei között sétálni. Furcsa érzés, mert azoknak a lelőtt bombázóknak a legénysége nyugszik alant, akik Budapest ipartelepei felett oldották ki bombáikat. Ők azok a valaha volt ellenségeink, akiknek bevetéseit égő gyárak, földdel egyenlővé tett raktárak, leomlott lakóházak és civil áldozatok kísérték. A csöpp temető, nem is Magyarország, hanem Nagy-Britannia felségterülete. Ajándék föld ez a néhány sírhelynyi kert, amit méltó módon gondoznak is, a fű mindig nyírva, a fák metszve, a kőkeresztek mindig hófehérek.

Ha komoly ellenérzéseim vannak is a politikusokkal szemben, aki a háborúkat kirobbantva szenvedést és halált hoznak, ha tudom is, hogy minden itt nyugvó huszonéves fiú a sajátjaink életét oltotta ki - minden tiszteletem az ismeretlen katonáknak, akik a parancsokat hazájuk védelmében végrehajtották. Becsülöm őket, mert úrrá tudtak lenni félelmükön, mert az otthonmaradtak érdekében készek voltak a halált kockáztatni. 

Micsoda érzés csőre töltött fegyverrel, visszafojtott lélegzettel várni, hogy mikor bukkan fel a láthatáron az ellenség sziluettje. Micsoda érzés előre lopakodni vagy rohanni, várva mikor és honnan dörrennek az első rád célzott lövések. Neked kell elsőnek lőni, neked kell pontosabban célozni, hogy győztes túlélő és ne áldozat légy. Az otthonmaradtak sorsa van a kezedben - értük teszel mindent. Bíznak benned - nem hátrálhatsz meg. A tieidet védelmezed akár védekezel, akár támadsz. Ez a személyes bátorság, ez a felelősségvállalás tiszteletet érdemel, akár az egri várat ostromló janicsárokról, akár a reménytelen Doni hadjárat fiairól, akár a Budapestnek támadó Tolbuchin marsall harcosairól, akár a Berlint védelmező utolsó német fegyveresekről legyen is szó.

A főhősökről

Figyelj meg jobban egy akciófilmet vagy detektívhistóriát, ahol a magányos főhősnek gyorsan és reménytelennek tűnő helyzetből kell kivágnia magát. (Tipikusan Bruce Willisre, Harrison Fordra, Robert Redfordra, Keanu Reevesre emlékezzél.) A főhős minden esetben maximális erőbedobással küzd és impozáns gyorsasággal halad előre - hihetetlen kreativitással bogozza ki a talányt, alakítója és szereplője a történéseknek. A cselekmény alakulását sem ő nem tudja előre, sem a néző nem képes megjósolni (leszámítva persze a veterán dramaturgokat). 

Szinte bármelyik pillanatban megállítva a filmet, ha összegzed a főhős által birtokolt erőforrásokat és információkat, azokból egészen egyszerűen nem következik az a jól meghatározott lépéssorozat, amivel az aktuális helyzet megoldható. A főhős az adott pillanatban nem láthatja sem a végső megoldást, sem az odavezető utat, viszont meg tudja határozni azt a legvalószínűbb irányt, amerre a megoldásnak legnagyobb esélye kínálkozik. Lép, sőt inkább nekifutásból arrafelé ugrik, és a sors - illetve a forgatókönyvíró- kegyéből nem csak hogy talpra esik, de valamelyest közelebb is találja magát a kívánt végcélhoz. Ne legyünk persze ennyire igazságtalanok a hősökkel szemben - nekik is jócskán van szerepük abban, hogy az "ugrás" végül is sikerül. Erre való a rutin, a tapasztalat, a gyors helyzetfelismerés és a minimális reakcióidő, hogy a dolgok történése közben is kezünkben tartsuk az eseményeket, gyorsan felismerjük és feldolgozzuk mindazt az információt, ami menet közben ér minket és ehhez igazítsuk a reakciónkat. 

Egészen egyszerűen vannak célok, amelyek elérésére nem kínálkoznak választható, bejárt utak. Ha ilyenkor megvonod a vállad és állva maradsz - bizonyosan soha nem is éred el őket. De ha gondosan mérlegelve meghatározol egy valószínű irányt és nekifutásból ugrasz egyet - jó eséllyel előbbre jutsz.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A sorkatonai szolgálatról

Hogy a sorkatonaság a jelenlegi magyarországi viszonyok között nem éri el elsődleges célját, ahhoz nem is fér kétség. Megoszlanak a vélemények, hogy egy komoly külső támadás esetén jelenlegi hadseregünk percekig, vagy órákig tudná-e feltartóztatni az agresszort. A sorkatonai szolgálatnak azonban van egy másodlagos funkciója is: a szocializáció. 

Az újoncok megtanulják milyen a bezártság, a megaláztatás, a kiszolgáltatottság, az éhség is, miképpen később ennek ellentétét, a megalázást, a kiszolgáltságot és a jóllakottságot is. Megtapasztalják, milyen egy minden eddig ismerttől eltérő, bizarr és kemény törvények alapján működő világban a hierarchia legalsó szintjén élni. Határozottan állítom, egy teljes embernek ezt is meg kell ismernie. Itt ki-ki megtapasztalhatja, hogyan tud úrrá lenni a szélsőséges körülményeken és saját magán. (Óvodába sem azért küldik a szülők a gyerekeiket, hogy megtanuljanak rajzolni és énekelni, hanem azért, hogy megtanulják más gyerekek jelenlétét elviselni, közösségben viselkedni.)

A mostoha körülményekhez való általános alkalmazkodáson túl két olyan fontos élettapasztalatra is szert tettem a hadseregben, amelyek kárpótoltak az elvesztegetett időért. Először is megtanultam, hogy az elméletben tökéletesen szabályozott nagy rendszerek Magyarországon messze nem tökéletesen működnek. Másodszor is megtapasztaltam, hogy kellő elszántsággal és kellő fantáziával semmi de semmi sem lehetetlen. Ezek a tapasztalatok - bizton állítom - nagyban hozzájárultak későbbi eredményeim eléréséhez. E két legfontosabb tapasztalaton túl más fontos pozitívuma is volt a laktanyaéletnek. Módom volt megtanulni, hogy a meleg, a szabadság, a jóllakottság és a fizikai biztonság nem magától értetődő adományok. Ha a fűtött szobából kinézek az utcára, eszembe jut ahogy a mínusz húsz fokos télben ropogott a hó a bakancsom alatt és ahogy minden felszerelést magamra véve is csontig hatolt az éjszakai hideg. Ha a meleg fürdőbe készülök az újságommal és az italommal, eszembe jut, ahogy a zuhanyozó tálcájára fagyott vizet törtük fel a seprűnyéllel. Ha karácsonyi ajándékot bontok ki, eszembe jut, ahogy a szeretet ünnepét az őrtoronyban töltöttem, tele tárral AMD gépfegyveremben. Ha sétálok a körúton, eszembe jut, ahogy a másfél hónapos alapkiképzés után hazaérkezve a keleti pályaudvarra, mint vidéki srác csodálkoztam rá a régen látott neonfényekre, a villamosokra és a sültkrumplira. Megtanultam értékelni mindazt, ami megadatott. Megtanultam nem folyamatosan elégedetlennek lenni, hanem örülni a világnak.

A sorkatonai szolgálat mellett talán ez az egyetlen komoly érv - a mostoha körülmények közötti szocializáció hasznára válik egyénnek és közösségnek egyaránt. Mindaddig azonban, amíg a sorkatonai szolgálat elsődleges célját - védelmi képességünk növelését - nem éri el, pazarlás az intézményt a honvédség keretei között, pusztán a szocializációs hozadék miatt működtetni.

ÉS IGEN! 2003 januárjában írtam le mindezt és 2004 novemberében az országgyűlés eltörölte a sor- és hadkötelezettséget, nem csupán az egyszerűbb törvényeket, de magát az alkotmányt is módosítva. Ékes példája ez annak, amit régóta hinni szeretnék: hogy léteznek olyan általánosan elfogadható tézisek, amelyek mentén gondolkodva és cselekedve előrébb juthat még egy olyan nyughatatlan közösség is, mint mi Magyarok. Tudjuk persze, hogy a parlamenti pártok - rutinból - ezúttal is kirántották kardjaikat, majd a rögtönzött közvélemény-kutatási adatokkal szembesülve gyorsan visszaparancsolták őket a hüvelyükbe. Kiderült ugyanis, hogy az istenadta nép - azaz mi - egyformán gondolkodunk minderről, és egyöntetűen kívánjuk a katonai bohóckodás befejezését, függetlenül attól, hogy zászlólengető pártjaink miként foglalnak állást egymással szemben. Régen volt rá eset, hogy a közösség jószándékú együttes akarata így érvényesüljön, és hogy ez sikerült, arra mindnyájan büszkék lehetünk. Tesszük a dolgunk!

A pilótákról

Kölyökkoromban nem igazán értettem, hogy amíg a világháborús szovjet parancsnokok gondolkodás nélkül óriási emberveszteségek árán készek voltak előrenyomulni, addig az amerikaiak mit vacakolnak egy-egy lezuhant vadászpilótájukkal? Minden amerikai konfliktusban minden egyes lelőtt, lezuhant vadászrepülőgép pilótájáért elszánt keresés kezdődött és mentőkülönítmények igyekeztek visszahozni a szerencsétlent, akár ellenséges területről is. Hát hol van egy pilóta értéke a minden spécivel felszerelt multimillió dolláros repülőgépétől, amit kilőttek alóla?

Most már tudom - a pilóta összehasonlíthatatlanul többet ér. A mai repülők elképesztő sebességekre és manőverekre képesek. Teljesítményüknek már régen nem a motorkapacitás szab határt, hanem a bennük ülő ember fizikális tűrőképessége. A pilótákra olyan fizikai és szellemi terhelés nehezedik, amelyet többezer emberből jó ha egy képes kiállni. A pilóták tehát nem hasonlíthatóak össze sem az átlagemberrel, sem a világháború besorozott, képzetlen és éretlen emberanyagával. A pilóták fizikálisan a legjobbak közül kerülnek ki. Hogy a tízmilliós magyar népességből mennyire nem könnyű alkalmas jelöltet találni, azt jól példázza Feri esete. Feri osztálytársunk volt. Amolyan szép, nagy, buta gyerek. Széles váll, tökéletes fogazat, gyors, pergő tájszólás. Örömmel újságolta, hogy felvették a repülős főiskolára. "-És Feri, menni fog az érettségi?" kérdeztük kajánul, lesújtó jegyeire célozva. "-Hát azt még nem tudom..." felelte őszintén elgondolkodva, de sok-sok gyakorló felszállással és sok-sok milliónyi elhasznált üzemanyaggal a háta mögött... Az alkalmas jelöltből hosszú évek eltelte és súlyos milliók elköltése árán lehet igazi pilótát képezni. Ha szívjuk a fogunkat egy tankolásnál az autóba, akkor képzeljük el, mi kerozin kell egy repülőgéphez. És hány felszállás, hogy valakiből vadászpilóta lehessen...  

Nem véletlen hát, hogy az igen képzett és így igen értékes emberi erőforrásokra a szokásosnál jobban vigyáz a hadsereg. A vadászrepülők pilótái nem csak repülni, de rejtőzködni és túlélni is megtanulnak, hogy akár ellenséges területen lezuhanva is ki tudják várni a mentőkülönítményt. Ugyanígy megérthetjük, hogy a legendás Navy Seals különítményeseknek miért alapszabálya, hogy sohasem, a legkritikusabb helyzetben sem hagyják hátra sebesültjeiket.

A helyzetekről

Nincsenek jó és rossz helyzetek. Helyzetek vannak. Helyzetek, amelyekből előnyünk vagy hátrányunk származhat.

Világos ugyanakkor, hogy egy sakkparti esetén igenis léteznek egyértelműen jó állások és egyértelműen rosszak. Egy sakkpartinak azonban egyetlen jól definiált rövidtávú célja van: az ellenséges király lenyerése. Egy valós élethelyzet annyiban különbözik egy sakkpartitól, hogy gyakran nincsen egyértelmű célja, gyakran nem világos, hogy a helyzet ilyen vagy olyan alakulása előnyökkel vagy hátrányokkal jár-e és egyáltalán nem tudható, hogy az előnyöket és hátrányokat rövid, közép vagy hosszútávon kell-e mérlegelni. Ha egyértelműen definiált az elérendő cél, a mérce amivel mérünk és az időszak, amíg a mérés tart, akkor persze nyilatkozhatunk jóról és rosszról, sikerről vagy kudarcról (ha a dollárban meghatározott éves üzleti tervnek félévre mindössze a 20%-át sikerül teljesíteni, az nyilvánvalóan rossz helyzet). A valós élethelyzetek többségében azonban ezek a konkrétumok hiányoznak - így az egyes helyzetek értékelése korántsem egyértelmű. 

Egy-egy gyors példa a három különbségre. Amíg az életednek nincsen legalább középtávra kitűzött célja, addig bármi is történhet, nem tudhatod, közelebb kerültél-e hozzá. Máskor nem egyértelműen meghatározható az előny-hátrány mértéke sem: ha nem vesznek fel az első helyen kiszemelt munkahelyre és ezáltal jutsz be a másodikra, nem tudhatod, hogy végül is jobban vagy rosszul jártál-e. Ha nem sikerül abban a buliban ágyba vinni azt a dögös vöröshajút, az abban a pillanatban mindenképpen kudarcélmény, de könnyen lehet, hogy a sikeres hódítás következményei közép vagy akár hosszú távon éppenhogy borzalmas hátrányokkal jártak volna.

Az első látásra kínos, kellemetlen, fájó csapásoknak is kell lennie, de legalábbis lehetséges valamilyen pozitív hozadéka. Egy nehezebb helyzet megoldása érdekében felszabadulhatnak olyan pozitív energiák, amelyek a kényelmes élethelyzetekben kihasználatlanok maradtak volna. Egy kisebb baleset felhívhatja a figyelmet egy olyan hibára amit megszűntetve elkerülhetjük a későbbi katasztrófát. És mindezek mellett könnyen lehet, hogy létezik egy lehetőség, amit kihasználva nem csupán a veszteségek csökkenését, hanem egyértelmű pozitívumokat is elkönyvelhetünk.

Ne sorscsapásokban és katasztrófákban gondolkodj, hanem helyzetekben. Gondolkodj azon, hogy az aktuális helyzetet hogyan fordíthatnád a magad javára. Gondolkodj pozitívan, még ha ez nehéznek vagy bizarrnak is tűnik az adott szituációban. És legfőképpen: cselekedj, mert magától semmi se sikerül.

Pozícióharc

best ofFelkavar, ha muslica esik a sörödbe? Aligha. Érzel engesztelhetetlen gyűlöletet és bosszúvágyat a muslicával szemben? Nem hinném. A muslica olyan kis pont, olyan nyilvánvalóan alacsonyabbrendű nálad, hogy ilyesmi eszedbe sem jut. És mi a helyzet, ha a szomszéd asztalnál magányosan ülő, szemmel láthatóan zavart elméjű fiatalember pöcköl egy muslicát a sörödbe? Egy pillanatra nyilván megemelkedik az adrenalinszinted, de ránézve gyorsan megállapítod az elkövetőről, hogy olyan nyilvánvalóan gyengébb nálad, hogy nem ellenfél, így vele sem foglalkozol tovább tíz másodpercnél. Ellenben, ha a szomszéd asztalnál egy hozzád hasonló kiállású provokátort találnál, minden bizonnyal lenne hozzá egy két keresetlen szavad és gyorsan visszavágnál (valamit).

A falkán belüli erősorrend nagyon fontos. Ha valaki komolyan veszélyezteti a hierarchiában elfoglalt pozíciódat, akkor komolyan meg kell azt védened. Ha viszont olyasvalaki provokál, aki nyilvánvalóan jóval lejjebbi pozíciót birtokol, azt nyugodtan figyelmen kívül hagyhatod, presztizsed kockáztatása nélkül. Nem véletlen, hogy a sakknagymesterek nem fogadnak el kihívást akárkitől, hanem csak attól, aki már eredményeivel bebizonyította, hogy méltó a megmérettetésre. Azaz, csak azzal küzdenek meg, aki valóban veszélyezteti nagymesteri pozíciójukat. Zwack Péternek van egy fontos mondása: "Az úriember nem arról ismerszik meg, hogy rendreutasítja a pincért". Mindez a fentiek fényében nem pusztán azt jelenti, hogy az úriember jóravalóbb, békésebb lenne a többieknél. Nem. Ez azt jelenti, hogy az úriember tudatában van pozíciójának és már nincs szüksége ezt megvédeni egy pincérrel szemben. Ha ennek mégis szükségét érzi - akkor még nem úriember :-)

Ha kellemetlenség, inzultus ér, te is gondolkodj el egy csöppet, mielőtt alaposan felbosszantod magad. Kivel is állsz szemben? Méltó rá az illető, hogy valódi torokszorító, kemény konfliktusba keveredj miatta, megkockáztatva akár a megalázó vereséget, akár a gyengébb felett aratott értéktelen győzelmet? Ha a villamosmegállóban beszól egy részeg hajléktalan, vagy egy tízéves utcakölyök, világos, hogy nem érdemes felvenned a kesztyűt. Nem vagytok egy súlycsoportban, nem veszélyeztetik a pozíciódat. Simán lépj tovább és felejtsd el, mint a sörödbe esett muslicát. Nem te, hanem ő fogja rosszul érezni magát, hogy nem sikerült küzdelemre kényszerítenie egy nálánál feljebb állót.

A legtöbb helyzetben viszont nem ennyire világos az alá-fölé rendeltség. Ismerve a magad pozícióját és felbecsülve a szembenállóét kell döntened, hogyan viszonyulj egy kezdődő konfliktushoz. Minél inkább magasabb a pozíciód és ennek önbizalmad révén minél inkább tudatában vagy, annál kevesebb alkalommal fogod valódi támadásként átélni az apróbb konfliktusokat - így annál kevesebb alkalommal bosszantod fel magad. Így fogod kacagással fogadni a pincér megjegyzését, így fogsz rövid köszönés után átmenni a másik boltba ha teljesen alkalmatlan az eladó és valószínűleg észre sem veszed, hogy egy bőrkabátos a sarkadra lépett a metrón. Aki viszont elégedetlen önmaga pozíciójával vagy híján van az önbizalomnak, az az apró konfliktusokat is támadásként éli meg. Ők veszekednek a pincérrel, ők kérik a panaszkönyvet a boltban és ők emésztik magukat napokig a miatt a bőrkabátos miatt, akivel szóváltásba keveredtek a metróban.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Autósok és gyalogosok

Az autósok és gyalogosok viszonya sokat elárul egy népcsoportról. A szegényebb, fejletlenebb régiókban az autó legalább annyira státusszimbólum, mint amennyire közlekedési eszköz. Ebben a kezdeti stádiumban pusztán az autó birtoklása is kiemeli a tulajdonost az autóval nem rendelkezők tömegéből. Ezt a többiek fölé emelkedést testesíti meg az a morál, ami alapján nem is kérdéses ki uralja az úttestet és mi történik - ki fog kitérni - ha autó és gyalogos találkozik. Az autótulajdonosok számának növekedésével, az autó puszta birtoklása elveszíti státusszimbólum jellegét (azt a drága autó birtoklása veszi át). Ekkor érkezik el az az idő, amikor a népesség felváltva hol járművezetőként, hol gyalogosként vesz részt a közlekedésben. Ezt követően alakul csak ki az az egészséges nézet, ami alapján sofőr és gyalogos ugyanaz a közösség, a MI közösségünk. A közösségen belül pedig segítjük egymást, az erősebb a gyengébbet, a vezető a gyalogost.

Érdemes ennek a fényében megfigyelni az egyes nagyvárosok közlekedési morálját kelettől nyugatig. Moszkvában a kérdés fel sem merül, a gigantikus soksávos útkereszteződéseken átszáguldó autók dominanciája elég nyilvánvaló. Tbilisziben Grúzia fővárosában zöld lámpánál(!) indultam át a zebrán. Vad dudálás és kísérőim ideges kiabálása ébresztett rá, hogy a kisívben ugyanerre kanyarodó autókkal a gyalogosok itt nem szoktak ujjat húzni. Idehaza Budapesten vegyes a kép. A lámpa nélküli gyalogátkelőnél az elinduló bátor gyalogos előtt lefékeznek ugyan, de önként lassítva a legritkább esetben adják meg neki az elsőbbséget. Meglehetős, de jellemző szórást mutatnak városon belül is a különböző régiók. Míg a peremkerületekben egyértelmű autós dominanciát tapasztalunk, a belsőbb kerületekben sokkal inkább a gyalogosok javára billen a mérleg. Az Oktogonnál példának okáért megszokott, hogy a gyalogosok rendszeresen még piros lámpánál áthaladva is elsőbbséget kapnak. Koppenhágában - mint a jóléti társadalom egyik fellegvárában - olyan szinten működik az előzékenység, hogy ha csak megközelíted a gyalogátkelőt, az arra haladó autós már távolról lassít és minden esetben(!) biztonságos távolságban megáll előtted. 

A KRESZ minden kétséget eloszlatva írja elő a helyes morált, (III.rész, 21.§, 7.pont): "A kijelölt gyalogosátkelőhelyen áthaladó gyalogosnak a járművekkel szemben elsőbbsége van. Ugyancsak elsőbbsége van - kijelölt gyalogosátkelőhely hiányában is - az útkereszteződésnél áthaladó gyalogosnak azokkal a járművekkel szemben, amelyek arra az útra kanyarodnak be, amelyen a gyalogos áthalad. A megkülönböztető jelzéseket használó gépjárművekkel szemben azonban a gyalogosnak elsőbbsége ezeken a helyeken sincs."

Hallottam persze taxisofőrtől olyan értelmezést, miszerint elsőbbsége az "áthaladó" gyalogosnak van, nem a járdaszegélyen állónak. Hogy az illető gyalogos pedig ne kezdje meg az áthaladást, az lendületes tempó alkalmazásával érhető el. Ez persze nonsense, hasonló módszer a jobbkezes kereszteződésénél nyilván fel sem merül. Gyalogossal szemben viszont mégúgysem merülhetne fel, mert a KRESZ IV.rész 43.§, 2.pontjában nyomatékosítja is ennek tilalmát: " Azt a helyet, ahol az (1) bekezdés értelmében a gyalogosnak elsőbbsége van, járművel csak fokozott óvatossággal és mérsékelt sebességgel szabad megközelíteni úgy, hogy a vezető elsőbbségadási kötelezettségének - a szükséghez képest megállással is - eleget tudjon tenni, és e kötelezettségének teljesítése tekintetében a gyalogosokat a jármű sebességével ne tévessze meg."

Ha zebrához közelítesz - bármelyik irányból - jussanak eszedbe a többiek. Rajtad is áll, milyen országban és hogyan élünk.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A termékek minőségéről

Apám régi összeesküvés elmélete szerint a cégek szándékosan gyártanak gyenge minőségű termékeket. Nem teljesen gyengéket persze, hanem olyanokat, amik éppen kibírják a szavatossági idő lejártáig. Egészen egyszerűen nem érdekük életre szóló termékeket gyártani, hiszen azok egyetlen eladással hosszú időre megszüntetnek egy vásárlói igényt. A társaságok célja viszont ennek éppen az ellenkezője: folyamatos igényt generálni újabb és újabb termékek eladása céljából. Gyerekfejjel ezt furcsának, már-már hihetetlennek találtam. Mára én is bizonyos vagyok ebben.

A cégek a vásárlói igény fenntartása érdekében más, hasonlóan elképesztő dolgokat megengednek maguknak. Próbálj meg bármilyen elromlott készüléket a vásárlás után pár évvel megjavíttatni. Az esetek többségében a gyártó már alkatrészt sem biztosít. Esetleg próbálj meg újabb elemet venni egy évekkel ezelőtt vásárolt bútorcsaládhoz. Nem fogsz találni. Az illető modell már kifutott. Hasonló az lesz, de bizonyosan nem kompatibilis. Jó példák erre az IKEA íróasztalok. Íróasztalra mindig is szükség lesz, örök időkön át változatlan funkcionalitással. Mégis, egy-két évente valamilyen alapvető változtatást végrehajtanak a modelleken, hogy azok éppen inkompatibilissé váljanak a már megvásárolt darabokkal. Megváltoztatják az asztallapok színét, később a négy oszlopláb helyett bevezetik a fordított T lábakat. Mindez persze nem a választék bővülésével jár, az új modell megjelenésével a régi forgalmazását azonnal leállítják.

Esetleg gondolj azokra a szoftverekre, amikkel időnként kapcsolatba kerülsz. A gyártóik nagyjából évente új verzióval állnak elő és egyidejűleg bejelentik, hogy a régebbi verziókat semmilyen módon nem támogatják többé (desupport). Engem és téged nyilván nem érint érzékenyen, hogy a szövegszerkesztőnk miatt nem reklamálhatunk gyártónál. Azokat a vállalatokat viszont, amelyek a működése ennél komolyabb üzleti szoftvereken múlik, meglehetős kész helyzet elé állítja egy-egy ilyen bejelentés. 

Azt hinnék, hogy a technika fejlődésével egyenesen arányos módon fejlődnek a termékek is, a közösség maximális hasznára. Szó sincsen róla. A termékek a cégek érdekeivel megegyező módon fejlődnek, ami a példák szerint nem feltétlenül esik egybe a közösség érdekével.

(Szép példa minderre Kenwood dvd lejátszóm. A történet ott kezdődik, hogy eleve azért volt rá szükségem, mert elődje (másik Kenwood multi cd játszóm) szétesett. Nemhogy szerviz és alkatrész nem volt hozzá, de már magát a típust is régen elfelejtette minden érintett, beleértve magát a gyártót is. Belülről is megnézve látható volt, hogy bizonyos kritikus mechanikus alkatrészek szándékoltan gyenge műanyagból készültek, hogy belátható időn túl ne lehessen üzemképes a konstrukció. Szóval kuka, új dvd lejátszót kell venni, az aktuális DVF 3060-at. Egészen nyilvánvaló, hogy az új készülék system control portja (ami intelligensen összekapcsolja a torony egységeit, hogy egyetlen távirányító egyetlen gombnyomásával minden működjön) már új rendszerű - így nem működik együtt a régi egységekkel. A távirányító kódja is megváltozott, a régi rimúton hiába nyomom a cd play gombot, az új cd meg se moccan. A formája is kicsit elüt a többi paneltől, de szerencsére nem zavaróan. Szóval jöhet. Jött is, másfél évig muzsikált, majd elkezdte visszautasítani az audio cdket. A másféléves készüléket még ismerte a szerviz, és meg is állapította, hogy az audio pick-up ment tönkre benne, amit 45.000 forintért szívesen ki is cserélnek. (A szerviz technikus szerint a mai technika mellett, amikor egy lejátszó már százezer formátumot képes felismerni, mindez nyilvánvalóan szándékos minőségrontás. Szerintem is.) Mivel az eredeti készülék 60.000-be került és noname hasonlóak már 20.000-ért kaphatóak, nyilván nem ezt a megoldást választottam. Jöjjön inkább egy még újabb készülék. A Kenwood forgalmazó árlistáján a DVF 3060 modell már nem is szerepel, de a fiú készségesen eligazít, hogy az idén már DVF 3070-nek hívják a dvd lejátszót, viszont semmivel se tud többet kifutott elődjénél. Már 55.000-ért vihetném. A rend kedvéért körülnézek más gyártónál is. Újabb meglepetés. Más gyártók szinte csak és kizárólag az új trendnek megfelelő ezüstszínű modelleket gyártanak, finom utalásképpen, hogy ideje lenne az összes fekete színű készülékemet vadiúj ezüstre cserélni, ha nem akarom, hogy egy kakukkfióka ezüst lejátszó virítson a régi fekete gépek között... Szerencsés fordulat, hogy on-line zugboltban 28.000-ra leértékelten találtam még a "jó öreg" DVF 3060 szériából, ami talán újabb másfél évre megoldja a problémámat. )

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A régi szeretőkről

Best ofHogyan lesz valakiből régi szerető? Szakítással. A szakítás pedig rémesen kínos. Bármelyik oldal is kezdeményezi, végül is halálos sértés hangzik el, az, hogy valaki nem kell többé. Ennek a sértésnek súlya van - ilyet komolytalanul senki sem mond. Erre a sértésre nincsen bocsánat.

Szánalmas indokok azok, amik miatt felhívják a régi szeretőt: lustaság és kétségbeesés. Aki túl van élete első szerelmén, akinek önbecsülése és tartása van, az nem tesz ilyet. Mielőtt megtennéd tedd fel a kérdést: Csak ennyire vagyok képes? 

A régi szeretőnek nem emlékszem a nevére. A régi szeretőtől tartózkodom. A régi szeretőre nem gondolok. A régi szeretőről nem beszélek.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Kissgz két verzióban is illusztrálta mindnyájunk kedvenc elméletét. Az első verzióban az öntudatos, vékony derekú lány tűnik fel, míg a másodikban inkább amolyan álombéli hermafrodita alak uralja a képet. Vonzanak, taszítanak, felkavarnak. Nehéz erősnek maradni...

Régi szerető Régi szeretőről

Az álmokról

Kölyökkoromban rendszeresen üldözéses rémálmaim voltak, amelyeknek visszatérő réme volt az alattunk lakó Branitzer néni. Én voltam az üldözött és nyomomban a rém. Miképpen a valóságos világban is kiegyenlítetlenek voltak az erőviszonyok egy óvódás kisfiú és egy öreg néni között, akképpen az álmokban is tehetetlen voltam. Az esetek többségében szimplán lebénultam a rém láttán, vagy lassított felvétel szerűen futni próbáltam, de így is, úgy is elkaptak.

Az álom forgatókönyve iskolás koromra némileg átalakult. Az üldözők immáron antipatikus tanáraim lettek, és a történet vége is lassan megváltozott. Iskolásként jóval több ismeret, önbizalom és csibész rutin birtokában már képes voltam hasonló támadásokat kivédeni, ébren és álmomban is. Jellegzetes példa az iskola harmadik emeleti folyosóján kezdődő üldözés. A vérnősző pedagógus futva indult utánam a lefelé vezető lépcsőn, amire válaszul jómagam hátravetődtem mint Alicia Silverstone az Aerosmith videoklipjének hidas jelenetében, és hátúszásos vitorlázórepülésben hagytam könnyedén magam mögött az elképedt és utánam repülni képtelen tanerőt. Olyan győzelem volt ez, ami egyszer s mindenkorra véget is vetett az üldözéses álmoknak.

Ugyanilyen fejlődés megfigyelhető tetszőleges más témájú álmomban is. Volt idő, amikor a csajozós álmaim egyszerűen véget értek abban a pillanatban, ahogy az álomnővel nekiálltunk volna a döngölésnek. Mára a dolog nem hogy véget ér, de teljesen realisztikus módon egészen a szerencsés végkifejletig eltart.

Az álmok közismert módon nem függetlenek az álmodótól és a valóságtól. Álmunkban ugyanúgy gondolkodunk, döntünk, cselekszünk, mint életünkben, hiszen ugyanaz az agy, ugyanaz a személyiség tartja kézben az események menetét. Az álom egyfajta szimulátor, ahol képzeletbeli élethelyzetekre kell ugyanúgy megoldást találnunk, mintha élesben történne minden. Az álom témafelvetése általában a minket éppen legintenzívebben foglalkoztató történés, a forgatókönyv és a befejezés pedig már a képességeinken múlik. Minden álom egy új szimulált kaland, amit legjobb tudásod szerint oldasz meg. Minél ügyesebb, tapasztaltabb, rutinosabb vagy, annál jobban meg tudod oldani az álombéli helyzeteket is. 

A tökéletességről

Superman alteregója Clark Kent vajon miért nem tutti sikeres a magánéletében? A barátok közt szökevény Erdélyi Tímea hogyan előzheti meg az FHM top 100 bombázó listáján Angelina Joliet, Pamela Andersont és Dannii Minogueot? Miért titulálja szinte mindenki nyálasnak a modellfiúkat?

Bármilyen furcsa, értékítéletünknek ugyanaz a különös csavarja áll a felsorolt rejtvények mögött: valami furcsa fék miatt, a sterilen tökéletest nem értékeljük egyértelműen jobbnak a többinél. A hiba nélkülinek beállított főhős olyan távolinak tűnik, hogy nemhogy képtelenség vele azonosulni, de irigységünk folytán könnyen ellenszenvessé is válhat. A rokonszenv alapvető feltétele, valami emberi gyengeség, valami apró hiba, aminek a segítségével a főhős emberközelivé válik. Valami, amiért egy pillanatra esendővé, szánandóvá válik. Ezért van, hogy a mégoly tökéletes virtuális szuperhősöknek is eleve beterveznek valami szándékos hibát, valami gyengeséget a karakterébe vagy a hátterébe. Persze nem akkorát, ami megkérdőjelezné szuperhősi mivoltukat, de éppen elég nagyot, hogy a tökéletesség csapdáját elkerüljék. Figyeld meg mondjuk Bruce Willis bármelyik karakterét. Akárhogy is a világot menti meg éppen, az anyukája mint kisgyereket macerázza a telefonban.

Ha tényleg eredményt akarsz elérni, oda kell figyelned nem csak arra, hogy nagyon jó legyél, de adott esetben arra is, hogy ne legyél túlságosan jó. A jól kinéző és igazán okos nők pontosan tudják, hogyan tettessék magukat butácskának. Holott cseppet sem azok. Ugyanígy a rutinos szoknyavadászok is tudatosan beleterveznek a kritikus randevúba valami apró, könnyen kijavítható hibát, amitől egy villanásra kisfiúvá és sajnálatra méltóvá válnak.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

A világ folyásáról

Túlságosan gyorsul a tempó, a hatékonyság diadalt arat az elvek felett, az erőszak a békesség felett. Nem jó irányba halad a világ. Így kommentáltam a nézeteimet a szomszéd úrnak, mire ő olyan frappáns elmélettel válaszolt, ami megérdemli, hogy apám után másodiknak itt idézzem.

Ki vagy te kis pondró - tette fel a szónoki kérdést Ognjen, mellesleg Montenegrói építész és életművész - hogy minősítsed a világot? A világ mint olyan halad egy bizonyos irányba. Ez tény. Hogy mindez a te személyes nézőpontodból milyen irány, az egyrészt a te magánügyed, másrészt kicsikét sem objektív. Ha a világ egy óriási kerék, ami gurul előre, vannak a keréknek olyan pontjai, amelyek éppen lefelé, sőt rövid ideig hátrafelé mozognak a célhoz képest, mégis a kerék folyamatos haladásban van.

Igaza van.

A hülye kérdésekről

Jó fej ismerősöm egy programmal való hadakozás közben azt mondja nekem: "Láttad ezt? Na ezt ki nem állom. Odanyomtam az egérrel, erre EZ történt. Pedig én egyáltalán nem is akartam megnyomni az egeret. Ilyen előfordul, hogy az egér csak úgy megnyomódik, nem? Akkor meg miért kell a programnak rögtön EZT csinálnia?"

"Hm." Mondom neki. "Igazad van, velem például az szokott gyakran előfordulni, hogy nem akarom elfordítani a kulcsot, de aztán valahogy mégis csak elfordítom. Na ezért nem is vagyok a bakonyi második nukleáris csapásmérő egység ügyeletes tisztje."

Apám emléke előtt tisztelgek, amikor megosztom veletek azon kevés konkrét bölcsesség egyikét, amit rám hagyott örökül. Kedvelt, társasági ember lévén ismerősei, kollegái, barátai és jómagam gyakran kérdeztük erről arról, így aztán szerzett némi rutint a válaszadásban. A rákérdezésekről és az eldöntendő kérdésekről szóló elméletem után harmadikként álljon itt az Ő ide vonatkozó bölcsessége:

 "Hülye kérdésre hülye választ!"

Az általános jótanácsokról

A minap felötlött bennem egy régi szakmai dilemma, elővettem hát a polcról egy nagy öreg szakkönyvét - akit van szerencsém személyesen is  mesteremnek tekinteni - hogy megtaláljam benne a választ. Az öreg Dave alaposan körüljárta a kérdést, majd megállapította, hogy bizonyos esetekben az A, bizonyos esetekben a B megoldás az üdvözítő. Továbbolvasva az aktuális fejezettől azt kellett észrevegyem, hogy a szerző végül is minden általa felvetett problémára több megoldást ad, az adódó helyzet részleteitől téve függővé a választást. Kicsit általánosítva rá kell jöjjünk, hogy a legtöbb alapvető kérdésre két válasz is adódik.

Az igazán nehéz kérdésekre úgy tűnik nincsen is egyértelmű válasz. A világ nem igazán írható le egzakt, vagy ökölszabályokkal. A helyes döntés a részletek mérlegelésétől függ, ez pedig nem hogy nem írható le egyszerűen és szemléletesen, de elsajátítani is csak hosszú évek tapasztalatával sajátítható csak el. 

Akik általános szabályokat fogalmaznak meg, jól tudják, hogy szabályaik csak általánosságban igazak. Az általános szabályok minden részletre kiterjedő pontos verziójának megfogalmazása annyira bonyolult lenne, hogy végső soron nem segítené, hanem gátolná a probléma megoldását. Az általános szabályok ereje azonban egyszerűségükben és megtanulhatóságukban rejlik, így válnak pontatlanságuknak dacára hasznossá.

Megtörtént, hogy egy munkát vizsgálva kérdőre vontam az illetőt, miért ilyen balfék módon oldotta meg a feladatát. "De hiszen éppen te tanítottad nekem, hogy az ILYEN feladatokat ÍGY kell megoldani!" kaptam a választ. Nem igen tudtam elmagyarázni, hogy persze, persze, de nyilvánvaló módon ha itt nem 1-2, hanem 5-10 dologról van szó, és amott fordítottak az arányok mint egy tipikus helyzetben, akkor a régi tanításom már egyáltalán nem igaz.

Bánj tehát óvatosan mindazokkal az egyszerű és általános szabályokkal, amelyeket készen kapsz a szakértőktől, könnyen lehet, hogy a körülményeid éppen az ellenkező megoldásért kiáltanak...

A választójogról

Miért nem szavazhat egy gimnazista diák és miért szavazhatnak ugyanakkor elmehúnyt nagymamák és nagypapák? (60 év feletti állampolgáraink aránya 19,7%.) Nyilvánvalóan azért, mert demokráciánk (mint minden más rendszer is) igyekszik a választójogot azokra szűkíteni, akiket elég bölcsnek hisz ahhoz, hogy igazságosan használják fel jogukat. A mi alulról korlátozó szűkítésünk államigazgatási szempontból jól kontrollálható és betartható, morálisan viszont alapvetően téves. A választójogot életkorhoz kötni nyilvánvaló esztelenség.

A választás nem csupán arról szól, hogy milyen eszmeiség alapján és kik irányítsák közösségünket. A választás sokkal inkább arról szól, hogy a közösség javai és erőforrásai feletti kontrollt kiknek a kezébe adjuk. 

Ebből a nézőpontból állampolgáraink két csoportra oszthatóak. Az adófizetőkre, akik megtermelik, előállítják ezeket az elosztandó javakat és a többiekre, akik adót nem fizetve nem járulnak hozzá a közös terhek viseléséhez, de élvezik a közösség irántuk való gondoskodását. (Magyarország 10 millió lakosából 3,8 millió a foglalkoztatottak száma.)

Milyen furcsa lenne, ha egy családi vacsoránál a nagymama és két gyerek leszavazhatná a családfőt és a családanyát anyagi döntésekben. A családi asztalnál nyilvánvaló módon a megkeresett pénz elosztásáról azok döntenek, akik megkeresték azt. Demokráciánkban viszont az iskolások, nyugdíjasok, munkanélküliek, munkaképtelenek és naplopók ugyanolyan mértékben részesei ezeknek a döntéseknek, mint azok, akik megtermelik az elosztandó javakat.

A választójog azokat illeti, akik az aktuális időszakban adójukkal tartották el és fenn egész közösségünket. A többiek elégedjenek meg a gondoskodással, amiben a közösséghez tartozás jogán magától értetődően részesülnek, de ne vegyenek részt a döntéshozatalban.

Szerinted? Nyomd meg a gombot, szólj hozzá!

Az iskolákról

Sosem felejtem el, kisiskolás koromból azokat az öregdiákokat, akik visszalátogattak a régi iskolába, és olyan üdvözült arccal nézelődtek, mint akik észre sem veszik a mostaniak küszködését. Jómagam, ha véletlen egy régi iskolám közelében járok, legfeljebb ha köpök egyet felé. Akárhogyan is nézem, nem látom, hogy az iskoláim bármit is adtak volna, ami jól esett, vagy aminek manapság hasznát veszem. Arra viszont határozottan emlékszem, miként tették méltatlanul pokollá minden délelőttömet és délutánomat.

Hosszú évekig olyan dolgokkal vittek a sírba, mint a kukorica gyökérzete, vagy a vas-szén állapotábra, hogy József Attila születési helyéről ne is beszéljek. Most azt mondom, ezekre az információkra az illető szakterület művelőin kívül legfeljebb a kvízjátékok versenyzőinek van szüksége. Akik pedig a matematika mindenhatóságában hisznek, azoknak azt üzenem: az elmúlt tíz évben a legbonyolultabb matematikai művelet, amivel szembesülnöm kellett egy egész szám elosztása volt 1,7-tel a párizsi Charles De Gaulle repülőtéren. Miután fejben nem sikerült a dolog, papírt és ceruzát vettem elő, aminek utána rá kellett jöjjek, teljesen elfelejtettem azt a módszert, ahogy szépen elosztom, felírom a maradékot, továbbmegyek, meg minden. Eszembe jutott egy nagy fekete tábla, rajta fehér krétával a számok takarosan felírva, aztán filmszakadás. Pedig tizennégy évesen még kerületi dobogós voltam a matekversenyen...

Egy örökkévalóságnak tűnő időszak alatt borzalmas mennyiségű és specializáció hiányában hiábavaló tudás megszerzésével foglaltak el, aminek egyetlen eredménye egyfajta állóképesség megszerzése lett és természetesen a szocializáció, ahogy megtanultam egy közösség tagjává válni. Azt a luxust pedig, hogy pusztán egyfajta áttekintésre és europeer általános műveltségre hivatkozva értékes éveket pazaroljanak el fiaink és lányaink, a világ jelen állása mellett eszelős pazarlásnak tartom.

Főleg nem tudom ezt elfogadni annak az ismeretében, hogy ugyanekkor iskoláink viszont semmi olyanra nem nevelnek, amire valóban nagy szükség lenne. Az iskola még csak bátortalan kísérletet sem tesz arra, hogy elfogadható és követendő értékrendet adjon egy generációnak,  hogy az onnan kijövő kölykök ne a rövidebb útra esküdjenek, ne a sor elejére álljanak a vége helyett és ne önös érdekeiket helyezzék minden más elé. Mindez persze nem tanítás, hanem nevelés kérdése. Ehhez pedig markáns oktatókra volna szükség. Olyanokra akik nem jobb híján tanítanak, olyanokra akik maguk is példát mutatnak, olyanokra akik nem megtanítani, hanem megszerettetni próbálják a dolgokat.

A szabályok alkalmazásáról

Olvastam egy okos szakkönyvet. A példa kedvéért mondjuk a halászatról. (Ford Fairlane óta én is halász szeretnék lenni.) Nagyjából azzal kezdődött, hogy:

"Kedves olvasó. Ez a könyv a szerző legjobb tudása szerint mindent összefoglal, amit a halászatról tudni lehet. Mégis, pusztán e könyv kiolvasása után nem lehetsz a szakma mestere. Ehhez sok sok évre van szükséged, amit egy tapasztalt mester mellett eltöltesz."

Az előszónak nagyon igaza volt. És nem azért, mert be kell gyakorolni a fogásokat és csiszolni kell a technikát. Más okból. A szakma (és az élet) annyira bonyolult, annyira sok változóval és ismeretlennel kalkulál, hogy nagyon nehezen lehet jó döntést hozni egy adott helyzetben. Pusztán a szabályok ismerete keveset segít, egy jó döntés meghozatalában. Nagyon gyakran teljesen aprónak tűnő tények, és a háttérben megbúvó szempontok billentik a mérleg nyelvét az egyik, vagy a másik opció felé. Másképpen: az adott helyzet alapos elemzése dönti el, hogy melyik szabályt alkalmazzad az egyáltalán alkalmazhatóak közül. A mester attól mester, hogy képes átlátni egy helyzetet, és el tudja dönteni, hogy az egymásnak ellentmondó szempontok közül melyiket kell előnyben részesíteni az adott szituációban. A tanonc pedig attól tanonc, hogy erre képtelen lévén az első eszébe jutó és fizikailag nem kizárható szabályt fogja alkalmazni.

Éjfél Kapitány szabályai és tanácsai is hasonlóképpen használandók. Nem csupán önmagukban fontosak, hanem összességükben. Az elméletek egymásutánjából idővel össze kell álljon egy teljesebb kép, egy helyes hozzáállás, ami jóval több, mint a részek összessége. 

Háború vagy visszavonulás?

Ha túlerőben vagy, hajrá. Ha az ellenség van túlerőben, futás. Eddig egyszerűnek tűnik a képlet. De mi történjen, ha az erőviszonyok kiegyenlítettnek tűnnek?

Először is tisztázzunk valamit. Nem az a célunk, hogy a Vörös Bárót megszégyenítve minél több ellenséget győzzünk le. Célunk a háború megnyerése. Kevésbé militánsan fogalmazva, célunk A pontból B pontba eljutni, ahol B pont meglehetősen messze van és több akadály is felmerül útközben. Az esetek túlnyomó többségében az akadályt nem csak leküzdeni, de kikerülni is lehetséges, és megfontolandó, hogy melyik választással jutunk mihamarabb a B pont közelébe. Ha csak egyedül vagyunk a pályán, már akkor jól mérhető, hogy mi kerül nagyobb erőfeszítésbe: leküzdeni az akadályt, vagy megkerülni. Gyalogosan okosabb nem megkockáztatni egy szederbokor tüskés indáit, míg egy tankot vezetve nyilvánvalóan könnyebb és gyorsabb átgázolni rajta, mint  kikerülni.

Ha többen is vagyunk a pályán és mindnyájan  B pont felé tartunk, akkor különös figyelmet érdemel az a helyzet, amikor nem egy semleges akadály, hanem éppen az egyik versenyzőtársunk fordul ellenünk. (A kérdés továbbra is csak akkor kérdés, ha kihívónk egy súlycsoportban van velünk, hiszen ha nyilvánvalóan keményebb: elfutunk, ha nyilvánvalóan gyengébb: ignoráljuk vagy eltapossuk.) Szögezzük le: a háború mindig áldozatokkal és veszteségekkel jár, míg a lehetséges győzelemmel legfeljebb egy ellenfél kiiktatását könyvelhetjük el. Ami pedig a legsúlyosabb és elkerülhetetlen kár: az időveszteség. Az az időveszteség, amit a háborúskodás miatt helybejárással töltöttünk, a helyett, hogy közelebb jutottunk volna az eredeti célunkhoz. Igaz persze, hogy ez idő alatt aktuális ellenfelünk sem haladt előre, de mindazok az ellenfeleink, akik nem voltak érintve a konfliktusban, bizony messzire juthattak...

Abban az esetben tehát, ha messzire kitűzött célunk van, amelyet másoknál előbb szeretnénk elérni, ne pocsékoljuk az időnket és az energiánkat olyan háborúságokra, amelyek elkerülhetőek. A megnyert csaták öröménél és a kihagyott ütközetek adrenalinmámoránál sokkal nagyobb érzés a végső győzelem, amikor hátrapillantva talán már nem is látszanak valamikori ellenfeleid, akik még mindig rövidlátó piti ütközeteikkel vannak elfoglalva...

A sült galambról

Mindenki tudja, hogy nem repül a szájába, mégis hajlamos erről megfeledkezni.

"De azt mondta, hogy javíthatok a négyesért!"
"De úgy volt, hogy kapok hosszú eltávozást ezen a hétvégén!"
"De hát arról volt szó, hogy én kapok prémiumot!"
"De arról beszéltünk, hogy mi kapjuk meg azt a megrendelést!"

A dolgoknak az a természete, hogy maguktól nem sikerülnek. Különösen igaz ez azokra, amelyek csak neked állnak érdekedben és másnak nem. Mindig jusson eszedbe, hogy az emberek alapvetően a saját érdekeiket veszik figyelembe a döntéseiknél. Mi okuk lenne éppen a te javadra dönteni vagy cselekedni? A fenti példák világossá teszik, hogy az esetek nagy többségében az egyszeri megállapodás, egy gyors ígéret kicsikarása nem elégséges... Két dolgot tehetsz a siker érdekében. 

Ha kellően bölcs vagy, érdekeltté tudod tenni a másik oldalt, úgy, hogy a te érdeked és az övé egybeessen. Ebben az esetben nem csak az esélyeid nőnek meg, de ő maga fog helyetted dolgozni a sikeredért, azaz a közös sikeretekért. (vö: Többet ésszel mint erővel, illetve Információ: hatalom.)

Ha nem vagy kellően bölcs, vagy az általad kitűzött cél nyilvánvalóan és kimagyarázhatatlanul csak a te érdekedben áll, akkor egyfolytában nyomást kell gyakoroljál a másik félre, folyamatosan tenned kell valamit, hogy a döntés pillanatában neked kedvezően alakuljanak a dolgok. Vegyük észre viszont, hogy ebben az esetben már szó nincsen sült galambról, hiszen keményen megdolgoztál az eredményért :-)

A gyűlöletkeltésről

Amikor a World Trade Center még füstölgő romjain Bush elnök nagydarab bajuszos tűzoltókba kapaszkodva üvöltötte, hogy "... megkeressük és példásan megbüntetjük azokat, akik ezt tették..." azonnal sosem látott magasságokba ugrott a népszerűségi indexre. 

Az ember a gyűlöletet nagyon könnyen magáévá tudja tenni. A gyűlölet jól ismert érzés, mindenki számára érthető és átélhető. Sőt. Akikkel közös az ellenségünk, azok szinte azonnal a barátainkká válnak, így  a gyűlölet nagyon erősen össze tud fogni egy csoportot. (Lásd ugyanezt egy másik elméletben.) A gyűlöletben az a különösen veszélyes, hogy nem racionális, hanem érzelmi indíttatású. Aki gyűlöl, az zsigerből gyűlöl, és ezen nem fog változtatni racionális érvek vagy tények hatására. Olyan ez, mint egy felrobbant kézigránát. Nem lehet újra összerakni. Mindez persze nem véletlen.  A genetikus alapprogramunk így biztosítja, hogy a fajunk a versenyhelyzetekben egységesen és keményen léphessen fel. 

Gyűlöletet szítani több szempontból is nagyon kifizetődő. A gyűlöletet gerjesztő vezető igen komoly támogatottságot szerezhet minden lépéséhez, és a követőit nem kell fáradtságos módon racionális érvekkel motiválnia.  Elegendő minden pozitívumot a csapat sikereként, minden kudarcot az ellenség mesterkedéseként kikiáltania. Mindezen még csak fésülni, finomítani sem kell, a makacs tények nem fogják befolyásolni a puszta gyűlölet által motivált követőket, akik nem racionális, hanem érzelmi alapon tartoznak a közösséghez.

Gyűlöletet kelteni tehát érdemes, egyszerű, olcsó, csak éppen kevéssé etikus. Olyan ez, mint pucér nővel reklámozni:  elvtelenül a legelemibb ösztönökre hatni, bármilyen eszközzel elérni/eladni, amit akarunk. A gyűlölet nagyágyú, amit rendkívüli helyzetekben, háborús időkben illik használni. Aki békeidőben, vagy a sajátjai ellen használja, az súlyosan vét az etika ellen.

Éjfél Kapitány arra kér, legalább Te állj ellen. Ne hagyd, hogy bárki megfertőzzön a gyűlöletével,  akármilyen zászlót lenget, akármilyen ideológia mögé bújik is. Hidd el, aki gyűlöletkeltéssel operál, sosem valamilyen nemes elv érdekében teszi azt, hanem a saját jól felfogott haszna érdekében. A gyűlöletkeltés olyan alpári eszköz, amit etikus vezető soha nem alkalmaz. Aki mégis ezt teszi, arról rögtön tudhatod: hatalommániás, elvtelen, veszélyes karrierista. Vedd észre az ilyen helyzetet és gondolkodj. Ne legyél elvakult közkatona senki seregében. Legyenek saját elveid, szemléld a világot racionálisan és csak olyan vezetőhöz csatlakozz, aki méltó rá!

Túlélés

A fajok mióta világ a világ a túlélésre törekednek. Genetikus kódjuk alapvetően rögzíti mindegyikük viselkedésének legfontosabb áthághatatlan törvényeit, amelyek szinte kivétel nélkül a szaporodást és a fennmaradást szolgálják. Ezek a kódok olyan erősek, hogy sem akarat, sem racionalitás nem tudja megtörni őket. Ilyen a szaporodás kódja a férfiakban, hogy más példát ne is hozzak.

Elgondolkoztatok, miért hangzik fel válságos helyzetekben (süllyedő hajón, égő háznál) az "először a nőket és gyerekeket" utasítás? Miért mondanak le a küzdelemhez és győzelemhez szokott férfiak olyan könnyen és úgyszólván teljesen automatikusan az életükről a nők és gyermekek javára? Egyértelműen a faj fenntartásának érdekében. Mivel egy férfi sok sok nő megtermékenyítésére képes, egy nő viszont legjobb esetben is csak 9 hónaponként képes utódot nemzeni, az máris egyértelmű, hogy a faj továbbélésének érdekében rájuk van nagyobb szükség. De vajon mi indokolja a gyermekek előnyét? Talán nagyobb hasznát veszi a közösség egy kisgyermeknek, mint egy tapasztalt és munkabíró férfinek? Itt gondolkozzunk el csöppet. Ha a már felnőtt egyedek előnyt élveznének a kifejletlenekkel szemben, az egy generáción belül - rövid távon - hatásos volna, ámde azt követően hosszú távon igen valószínűen kipusztuláshoz vezetne. A hosszú távon való fennmaradás kulcsa a fejlődés erőltetése, azaz az utódok előnye az idősekkel szemben. Ez a kód a magyarázata a vészhelyzetben önként visszamaradó férfiaknak. Döbbenetes, hogy genetikus programunk mennyire zseniálisan kitalált.

Ági a Renault hátsó üléséről kiegészített azzal, hogy ha triviális a nők elsőbbsége, abból automatikusan következik a gyerekek elsőbbsége is, hiszen nincsen az az anya, aki menekülne gyermeke nélkül. Ezzel valójában a genetikus program egy másik fontos szabályára hívta fel a figyelmünket, ami - ismét nagyon bölcsen - az anyák fanatikus védelmébe helyezi a felnőttséget el nem ért utódokat. 

Akik kedvet éreznek Istent játszani és meghatározni egy új faj túlélési stratégiáját, azok próbálkozzanak meg a Corewar életjátékkal. Itt két fajt képviselő program terjeszkedik és harcol egymás ellen egy szimulátor program arénájában. Két faj, két program, két digitális stratégia küzd egymás ellen, amíg a győztes be nem tölti a rendelkezésére álló teljes életteret, természetesen a másik rovására.

Politika

Útálom a (bel)politikát - szoktam emlegetni. Nagyon kevés kivétellel ki nem állhatom a művelőit: hivatásos hazudozók. Mégis miért kattintok rájuk a hírekben?

A válasz ismét a génjeinkben keresendő, amelyek folyamatosan vetélkedésre, küzdelemre, háborúra vezetnek minket, különösen a nomád népeket (ld: magyar virtus). A politika nem más, mint ezeknek a feszültségeknek a vér nélküli levezetése. Szembenálló felekre van szükségünk, ellenségre, ellenfélre akin kitölthetjük agresszivitásunkat. A politika megadja nekünk mindezt. A politika megadja mindenkinek a nyájhoz tartozás érzetét és a közös ellenséget is, ami ellen egységben felléphetünk. Mégsem folyik vér, mégsem égnek a barikádok a körúton. Fentieket bizonyítja, hogy legnépszerűbb politikusaink túlnyomó többségének egyetlen erénye harsány agresszivitása. Semmi szükségük sincsen sem hozzáértésre, sem igazmondásra, sem következetességre egyik oldalon sem.

A politikusok aljassága olyan szintű, hogy mindennek ismeretében tudatosan gerjesztik a fennálló feszültségeket. Mindaddig, amíg létezik ellentábor, addig a sajátunkra is szükség van. Minden sikeresen bevitt ütés a túloldalra fokozza a sajátjaink elégedettségét. A tömeghisztériát olyan szinten lehet fenntartani, hogy mindnyájan lelkesen, önként és dalolva hatalommal ruházzuk fel báb-hadvezéreinket, hogy minél komolyabb csapásokat tudjanak az ellenfélre mérni.

Mindaddig, amíg a színjáték célja a genetikus feszültségek békés lerendezése, addig nincs is semmi gondom mindezzel. A probléma ott kezdődik, hogy a játszma nem klubokban vagy stadionokban zajlik és nem is filléres alapon. Nagy harci felindultságunkban a politikusok rendelkezésére bocsátottuk minden adónkat, az állam egyéb bevételeit és teljes apparátusát is. Ők pedig nem restek mindezeket az erőforrásokat amelyekkel előre vihetnék a közösséget, sárdobálásra és sehová nem mutató belharcokra pazarolni, a látszat fenntartásához szükségesnél jóval nagyobb mértékben. (Vajon miért gazdagok a svédek és a nyugatiak, elgondolkoztál már ezen?)

Ne legyél naiv azt hinni, hogy azok a tudatos manipulátorok, akiknek főfoglalkozása a hazugság, akik mások ösztöneit kihasználva jutottak a hatalomhoz, azok csak egy kis részét pazarolják el a gondjaikra bízott közösnek. Nyugodj bele, nem csak a túloldal lop meg, és nem is visszafogottan...

Magyar virtus

Nem hinném, hogy egy nomád népnek 1000 év elegendő volna alaptermészetének megváltoztatására. Ékesen szemlélteti ezt a cigányság jelen állapota. A romák a természet gyermekei. Teljes természetességgel veszik el, amit csak találnak. A magántulajdon szinte ismeretlen számukra. Beszédük hangos. Mindez teljesen természetes és szükséges is egy természetben vándorló népcsoport esetén. Városba, faluba telepedve azonban talajt veszítenek és csak minimálisan képesek alkalmazkodni.

Mi a helyzet velünk? Honfoglaló őseink révén ugyancsak a nomádok közé sorolhatjuk magunkat. A nomád népek elsősorban az élőhely nyújtotta pillanatnyi lehetőségeket használják ki, majd ha azok kifogytak, továbbállnak. Mivel a továbbállást általában megnehezítette egy idegen nép, akik éppen ott éltek, a Magyarok visszacsapó íjaikkal és fergeteges könnyűlovasságukkal nyomatékosították költözési szándékaikat. A honfoglalás után sem változott sokat a helyzet, a kalandozó magyarok viharsebesen dúlták végig észak Itáliát, Németországot, sőt még kelet Franciaországot is, de eszük ágába sem jutott egyetlen bázist is felépíteni és a portyázást hódítássá kiterjeszteni.

Ez az életszemlélet, mi szerint "raboljuk le amit találunk és ha elérhető közelségben már semmi se maradt, akkor vegyük el másoktól" szemmel láthatóan ezer, másfélezer  év alatt nem változott semmit se. Addig persze eljutottunk, hogy többé-kevésbé tartósan berendezkedtünk állandó élőhelyünkön, de rövid távú gondolkodásunk, zsákmányszerző természetünk mit sem változott.

A zsákutca jól látható. Mivel az élőhelyet elhagyni nem lehet, ki ellen indul a Magyar új prédáért? Sajátjai ellen. Miképpen a roma gyerekek sem képesek az iskolapadban hosszan figyelni és egyáltalán változtatni népük többezeréves szokásain, ugyanúgy nem képesek a változásra a kalandozó Magyarok mai leszármazottai sem. Nem termelni hanem találni kell, menni kell, harcolni kell, támadni kell, zsákmány kell. Mind a történelem, mind a közelmúlt, mind a jelen ékesen bizonyítja, hogy néhány pillanatnyi összefogástól eltekintve folyamatosan legkedvesebb szórakozásunk egymás macerálása. Saját rendőreink macerázzák saját autósainkat, saját kormányunk saját önkormányzatainkat, saját pártjaink más pártjainkat, saját főnökeink saját beosztottaikat, saját családapáink saját családjukat, saját szomszédaink minket.

De aggódni fölösleges. Mindez idővel meg fog változni és békében tudunk majd élni saját magunkkal. A békében és a nyugalomban hatékonyabban dolgozhatunk majd, nagyobb jólétet és boldogságot szerezve saját magunknak. Csak addig kell várni ezzel, amíg a tömegesen felvételiző cigányfiatalok miatt kevésnek bizonyulnak az egyetemi férőhelyek...

Taktika és stratégia

Taktika: 1.kat harcászat; a meglévő katonai erők legkedvezőbb felhasználásának elmélete és gyakorlata, a stratégia megvalósításának konkrét eszköze.
Stratégia: 1.kat hadászat; hadjáratok és háborúk vezetésének tudománya.

Vonatkoztassunk el egy pillanatra - az általam amúgy kedvelt - katonai példáktól. Stratégia a hosszú távú tervezés, azaz olyan megvalósítható célok kitűzése és a hozzájuk vezető járható utak kijelölése, amelyek elérése komoly előnyökkel jár. A taktika pedig nem más, mint a kijelölt utak lehető legügyesebb bejárása a rendelkezésre álló erőforrások legtakarékosabb felhasználásával.

A taktikus rövid távon gondolkodik. Erőszakos, dzsungelharcos alkat. Ő az aki mindenkit szabálytalanul előzve bevág a lánchídi feljáróra, ő az aki még áthajt a sárgán, ő az aki gondolkodás nélkül csap be a közértben, aki rádsózza a bóvlit, aki még az írott szerződést is semmibe veszi, aki a sor elejére áll be a vége helyett. Csak az lebeg a szeme előtt, hogy gyorsan, a többiek előtt érjen célba. És a cél soha nem más, mint a közvetlenül előtte lévő aktuális helyzet megoldása.

A stratéga hosszú távon gondolkodik. Felülről, perspektivikusan szemléli a dolgokat. Nem merül el a részletekben, egy egy útszakasz leküzdésének fortélyaiban. Pontosan látja viszont a dolgok olyan összefüggéseit is, amit sokan észre sem vesznek. Idejét nem késhegyig menő csatározásokra fordítja, hanem az összefüggések elemzésére. A dolgok átlátása révén olyan utakat tud választani, amelyeken nem feltétlenül könnyebben, de sokkal messzebbre lehet jutni.

A jó taktikus tudja, hogyan verekedje magát át a legnehezebb úton, leelőzve a többieket. A jó stratéga viszont tudja, hogy melyik utat kell választani, hogy a többiekkel való tülekedés nélkül is jóval előbb célba érjen. Vö: többet ésszel mint erővel.

Azt mondom légy jó stratéga. Ne azzal töltsd az idődet, hogy megtanuld a dzsungelharc és a rallyvezetés fortélyait. E helyett tanuld meg átlátni a dolgokat, megérteni a körülötted zajló világot és megismerni a többi embert. Gondolkodj hosszú távon, dönts bölcsen. Sokkal messzebbre jutsz.

Az érzelmekről

Az érzelmeknek nem az előjele, hanem az intenzitása a lényeges. Nagyon nehéz bármilyen érzelmet kiváltani, érdeklődést felkelteni. A sztárok pontosan tudják ezt, nem véletlenül vallják, hogy a negatív reklám is reklám. Fokozni az érzelmeket bármi áron - ez az elsődleges cél.

Meghökkentő módon az érzelmek előjelét már sokkal könnyebb megfordítani. Hősből könnyen lesz közellenség, utáltból imádott, szeretettből megvetett. Kriszta példáját hoznám elő, aki nővére házasságának történetét mesélte el nekem. A kövér szomszéd fiú rendszeresen járt hozzájuk, minden létező és csinált indokkal. A lány kezdetben nagyon nem kedvelte őt, majd szimplán nem kedvelte, végül feleségül ment hozzá. Vagy jusson eszedbe Horn Gyula, Kádár János, Ambrus Attila vagy a többiek példája, akik többször is előjelet váltottak az idők folyamán.

Gondolj csak bele. Mikor van több esélyed arra, hogy elnyerd valaki szimpátiáját? Ha semmibe se vesz, nullára értékel, vagy akkor, ha határozottan utál? Nyilvánvaló, hogy a határozott utálat mögött ott bújik az a tény, hogy ismer téged, felismerte és elismerte bizonyos kiemelkedő tulajdonságaidat, csak még nem jutott el a velük való azonosulásig. Ebből a helyzetből már csak egy lépés a végső szimpátia, míg az ismeretlenségből, vagy a közönyből eljutni idáig sokkal nehezebb.

A vezetésről

Minden hiba a parancsnok hibája. A vezetőnek pontosan tisztában kell lennie emberei képességeivel, hiszen éppen azok alapján választotta őket maga mellé. Ha egy parancsot nem teljesítenek, annak nyilván az az oka, hogy a feladat meghaladta a végrehajtó képességeit. Ebben az esetben azonban nem a beosztott a hibás, hanem a parancsnok, aki rosszul mérte fel embere képességeit vagy a feladat nagyságát.

A parancsnoknak nem csak hatalma, de feladata és felelőssége is van. Feladata, hogy helyesen mérje fel a helyzetet és bölcs döntéseket hozva végrehajtható lépésekké bontsa le a megoldandó feladatot. Feladata, hogy a lépéseket az általa kiválasztott emberek képességeit ismerve határozza meg és ossza ki egyértelműen közöttük. Felelőssége pedig nem kevesebb, mint saját hírnevével és becsületével felelni minden hibáért, amit az emberei esetlegesen elkövetnek.

A legaljasabb, amikor valaki vezetői pozíciójának csak az előnyeit használja ki a végletekig, de igyekszik elkerülni a vele járó felelősséget, az esetek nagy többségében saját alárendeltjeire hárítva azt. A jó parancsnok - többek között- arról ismerszik meg, hogy jóban rosszban kiáll az embereiért és személyes felelősséget vállal az általa vezetett munkáért.

A világ bonyolultságáról

A király, aki nem csak hatalmas, de bölcs is szeretett volna lenni, összehívta udvari tudósait. "Mindent tudni szeretnék a világról! Gyűjtsetek össze minden fellelhetőt, rendszerezzétek és kivonatoljátok nekem!" A tudósok 30 évig dolgoztak, majd eredményképpen pazar könyvtárat állítottak össze a legfontosabb tudományágak summázatával. Csakhogy a király időközben megöregedett, látása megromlott, így újabb parancsot adott: "Írjátok össze egyetlen könyvbe a lényeget, azt talán még végig tudom olvasni!" 3 évig tartott a munka, és vastag kódex készült el, minden ismert tudás esszenciájával. A királyt a kötet elkészülte már halálos ágyán találta, ahol utolsó kívánságképpen ezt kérte: "A lényeget mondjátok meg nekem, egyetlen mondatban...!" Hajnalig dolgoztak a tudósok és vezetőjük reggel még elmondhatta a fátyolos tekintetű királynak az eredményt: "Felség, ez a világ bonyolult."

A világ tényleg annyira bonyolult és olyan szinten tesszük egyre bonyolultabbá, hogy teljes képtelenség megérteni. A mindenhez értő polihisztorok kora lejárt, ma már egyazon szakmán belül is olyannyira különböző specializációk léteznek, hogy gyakran két szakember sem érti egymás szavát.

A bonyolultságnak másik aspektusa is van. Gyakran egy egyszerűnek tűnő kérdésre való válaszadáskor is annyi de annyi lehetséges tényezőt és kölcsönhatásukat kéne számba venni, ami gyakran meghaladja a válaszadó kapacitását. Így fordulhat elő, hogy ugyanarra a kérdésre az egyik szakértő igennel, míg a másik nemmel felel. Nyilván mindketten kicsit más tényezőket, szempontokat és arányokat vettek figyelembe, így jutottak különböző végeredményre. És ha őszintén és irigység nélkül egyeztetnék az álláspontjukat, arra a végeredményre kellene jutniuk, hogy a kérdésre nem tudnak becsülettel megfelelni... 

Ne próbálkozz mindent tudni és ne tégy fel hiábavaló kérdéseket a dolgokról. Ne a világ megértésére, hanem elfogadására, vagy jobbá tételére törekedjél. Nemhogy a világ egészét, de még egy kisebb részletét sem vagy képes mélységében felfogni. Akik úgy hiszik, ez mégis sikerült nekik, azok csupán felszínes tudásuk és önhittségük miatt jutnak erre a következtetésre. Az igazán bölcs látja csak be, hogy semmit sem tud.

Nőkről és férfiakról

Nő és férfi között nem csak annyi a különbség, hogy az előbbieknek elöl gyűrött a pólója. Egészen más a genetikailag kódolt feladatuk és ebből következően egészen más a felépítésük is. Ne felejtsük el, minden a faj elsődleges céljának, a szaporodásnak van alárendelve...

A nő elsődleges feladata a szülés és az utódról való gondoskodás. Ebből következően alapvetően védekező beállítottságú, törekszik a maximális biztonság elérésére. Jól tűri a stresszt, a feszültséget, képes a kompromisszumra. (Berlin utolsó hónapjaiban a nők nem csak a hadiüzemekben, de a légvédelmi ütegek kezelésében is feladatot kaptak. Megdöbbenésre, jobb találati arányt értek el, mint a férfi lövészek...)

A férfi elsődleges feladata az utódnemzés és a vadászat. Innen származtatható az erősebb testfelépítés, a fejlett térlátás és a kreatív gondolkodás, de ugyanígy az erőszak, a kockáztatás és a kihívások keresése. (Egy géntechnológust kérdeztek, hogy találtak-e a bűnözésért felelős gént. Mire azt válaszolta: igen, ismerünk egy olyan gént, amely megtízszerezi az erőszakos bűnözésre való hajlandóság valószínűségét. Ez a gén dönti el, hogy férfi vagy nő lesz az illető...)

Bolondság az összehasonlítás. Hogyan is lehetne összehasonlítani almát és körtét? Mondhatjuk persze, hogy az alma kerekebb, a körte pedig sárgább, de mint gyümölcsök összehasonlíthatatlanok. A feministák tévúton járnak, éppúgy mint mindazok, akik általában bármelyik nemet a másik fölé helyezik. A két nem közti különbséget a legokosabb nem elsimítanunk és erőszakolt egyenlőséget tenni közéjük, hanem éppen ellenkezőleg, tudatosítsuk és emeljük ki a pozitív tulajdonságokat! Vegyük észre, hogy a legjobb csapatokban nem az egyenlőséget hangsúlyozandó vannak nők és férfiak vegyesen, hanem éppen a különféle előnyök halmozása céljából. Légy büszke a génjeidre és viselkedj úgy, hogy ne hozz szégyent a nemedre! (vö.: "Ha férfi vagy, légy férfi!")

A rákérdezésről

Mint a barkochba játékban is, aki rákérdez valamire, az meglehetősen biztos a dolgában. Aki rákérdez, kérdésével rögtön el is árulja, mi az, amit valószínűnek tart, azaz jelzi, mit gondol a kérdés tárgyáról, mit tart hihetőnek. A titkos ügynökök és igaz valójukat álcázó virtuális szuperhősök gyakran élnek azzal a technikával, hogy a rákérdezőknek azonnal határozott igennel felelnek. Ez a technika igazolja és megnyugtatja  a kíváncsiskodót, míg a nemleges válasz kétségeket és bizonytalanságot váltana ki.

A rákérdezésnek beszélgetés esetén további hátránya, hogy gyors igen, vagy nem választ eredményez, ami nem lendíti tovább a dialógust. Ha célod hosszan beszélgetni valakivel, ne kérdezz rá, ne eldöntendő kérdéseket tegyél fel neki, hanem olyan kérdéseket, amikre nem lehet röviden válaszolni.

A tájékozódásról

Attól, hogy nem tudod egészen pontosan hol vagy, még nem vagy feltétlenül eltévedve. A lényeg, hogy tudd, hová akarsz elérni és folyamatosan a helyes irányba tarts. Nem az a fontos, hogy pontosan melyik úton jutsz oda, hanem hogy egyre közelebb kerüljél a célhoz.

Ha bizonytalan vagy az irányban, soha de soha ne mások mozgása alapján jelöld ki, merre is indulsz el, mert könnyen lehet, hogy ők másfelé tartanak!

Az eldöntendő kérdésekről

Túl gyakran teszünk fel kérdéseket és az esetek többségében teljesen fölöslegesen. Az eldöntendő kérdések többségére a korrekt válasz ugyanis ez: "Teljesen mindegy."

Ha északra akarsz eljutni, teljesen mindegy, hogy az útelágazásnál az északkeleti, vagy az északnyugati úton indulsz el. Mindkettő a célba visz. Az emberek viszont nagyon rosszul tűrik a bizonytalanságot és ha egy hasonló döntéshelyzetbe kerülnek, elbizonytalanodnak.

Ennek megfelelően, ha egy elbizonytalanodott kérdező neked szegez egy, a fentiekhez hasonló teljesen fölösleges kérdést, segíts rajta. Szegény ugyanis semmi másra nem vágyik, mint bizonyosságra. Ha a valódi helyes választ adod neki ("- Teljesen mindegy.") ezzel csak tovább fokozod a bizonytalanságát! Szándd meg és nagyon határozottan erősítsd meg az első verzióban, amit ő maga kimond. Nagyon fontos, hogy az elhangzás sorrendjében első verziót erősítsd meg, mert tudat alatt azt tartja kedvezőbbnek, így azt fogadja el könnyebben. Néhány példa:

- Ezt a képet tegyem ide a falra, vagy azt?
- EZT!!!

- Holnap menjek megvenni a bútort, vagy ma?
- HOLNAP!!!

A kommunizmusról

A kommunizmus kiváló elmélet, megalkotói csak egyetlen egy dolgot hagytak számításon kívül: az emberi természetet. Az ember ugyanis - mint köztudott - saját érdekét az esetek túlnyomó többségében a közösség érdekei elé helyezi. Ez a kis hiba - talán mondanom sem kell - eleve kudarcra ítél minden hasonló próbálkozást.

A fasizmusról

Amennyire figyelmen kívül hagyták az emberi tényezőt a kommunizmus kiagyalásakor, annyira komolyon számoltak vele a fasizmus elméletének nagyon is tudatos megalkotásakor.

A szerzők zseniálisan látták meg, hogy mi motiválja ez egyént: egy közös ellenség. Genetikusan ugyanis a férfiak hódító küzdelemre, harcra, míg a nők védelemre, megtartásra vannak programozva. (Erről bővebbet a Fegyverteremben találsz.) Semmi sem képes olyan szinten mozgósítani egy csoportot, mint a közös ellenség elleni együttes fellépés.

A közös ellenségkép révén óriási energiákat lehet felszabadítani. Ezt kihasználva, kellő szervezettséggel és a közösség érdekét szem előtt tartó, de szociálisan is érzékeny elosztási mechanizmussal minden eddiginél hatékonyabb állam hozható létre. A fasizmus mint társadalmi formáció, egy kellő fejlettségű országban imponáló hatásfokkal képes működni és tagjai számára egyén és csoportszinten is valóban gondoskodást, előrejutást és sikert nyújtani. 

Az agresszióra épülő államnak azonban előbb-utóbb ténylegesen is konfrontálódnia kell a "közös ellenséggel". És ha a közös ellenséget  "a világ többi része"-ként definiálták, akkor ez reménytelen háborút és garantált bukást jelent...

Az ekvivalenciáról

Az ekvivalenciának meg kell maradnia. Hosszú távon senki sem tudja sorsát sem jobbra sem rosszabbra fordítani annál, mint ami elrendeltetett. Minden kiugróan szerencsés, jó dolgot követni fog egy rémesen szerencsétlen is.

A fentiek ismeretében tehát felesleges görcsösen a legjobbra törekedni és felesleges mindenáron, minden helyzetből a létező legtöbbet kihozni. Ezzel ugyanis rövid távon ugyan előnyt szerzünk, de hosszú távon így annál komolyabb ellencsapásokat leszünk kénytelenek elviselni az anyatermészettől...

Az ekvivalencia tételét elfogadók próbálkozhatnak a sors rövid távú befolyásolásával is. Én azt a technikát javaslom, hogy fogadjuk el a kisebb csapásokat - még azokat is, amelyeket ha nagyon akarnánk, kivédhetnénk. Így a ránk eső csapások összértéke nem lesz ugyan kevesebb, de intenzitásuk igen.

A problémákról

A nyomasztó problémák nagy többsége valójában komolytalan, csak te látod irreálisan a helyzetet. Tegyél egy kísérletet ha nem hiszed: készíts egy listát a ma foglalkoztató 5 legfontosabb napi problémádról. Vedd elő a listát egy hét múlva. Rá kell jöjjél, nagy többségük kicsit sem volt fontos.

Ha eleve megpróbálsz nagyobb léptékben gondolkodni, egy csomó látszólagos problémától és a vonatkozó stressztől megkímélheted magad.

Mindenféle más Éjfél Kapitányról...

Kijárat...

Főoldalra Főoldalra...