Éjfél Kapitány olvas

Éjfél Kapitány olvas

A papír halott. A könyvek csak feleslegesen foglalják a drága helyet a lakásban. Persze olvasni én is olvasok, bár messze nem olyan sokat mint kölyökkoromban. És kommentálom...

 

Grecsó Krisztián - Tánciskola

Mindig is becsülettel elolvastam a kötelező olvasmányokat, és egyre inkább állítom, hogy volt értelme a ráfordított időnek. Ha nem is tetszett mindegyikük, akkor is segítettek beállítani azt a standardot, hogy egy magyar nyelven íródott regénynek milyennek is kell lennie. Feltették a lécet a kellő magasságba.


Elolvas az ember mindenféle könyvet, elsősorban olyanokat, amelyeknek a témája felkelti az érdeklődését. Szerencsés esetben a cselekmény és a saját fantáziája kellően leköti az embert, hogy ne akadjon fenn a szerző mesterségbeli hiányosságain, de általában bosszantó módon érződik a szövegek silánysága. Hosszú idő óta ez az első olyan könyv, amit ebből a szempontból is nyugodtan olvastam végig. Krisztián rendesen tud írni, a tánciskolát is simán oda tudom képzelni a kötelező olvasmányok mellé – mert minden ízében tisztességes munka.

Elsőre Móricz és Mikszáth (meg egy kicsit Hrabal)
Bohumil Hrabal cseh író
jut eszembe, főként a Rokonok históriája, aztán kapcsolok, hogy hülyeség ez az összehasonlítósdi. Egész egyszerűen a vidéki karrier témáról óhatatlanul is ilyen asszociációim támadnak, miképpen a vietnami háborúról se tudna senki filmet csinálni, hogy ne az Apokalipszis mosttal
Apokalipszis Most film
és a többi klasszikussal hasonlítanám össze. De ez az én hibám. Szerzőnk viszont mintha kicsit azon igyekezne, hogy ezeket a párhuzamokat el ne felejtsük. Igyekszik annyira kortalanná tenni a történetét, ahogy csak tudja. Képzeletben könnyen vissza tudjuk a nagy elődök korába helyezni a cselekményt (ahogy a városvezetők ebédjét Jirí Menzel kameráján keresztül látom lelki szemeim előtt) és ebből az illúzióból csak nagyon ritkán zökkent ki minket egy kínai bolt vagy egy teleszkópos bicikli megemlítésével. Tetszik ez a gesztus, hogy olvashatom klasszikus, de olvashatom korabeli regényként is ugyanazt a történetet.

Én is voltam valaha Voith Jocó, és én is Szalma Lajossá lettem, szívesen olvasok hát mindkettejükről. A késztetéseik és a gondolataik nagyon is ismerősek, a vidéki helyszín már annál kevésbé. Borzongató és bizsergető a történet, minden ízében tetszik. Azt mondjuk nem tudom, hogy végül a felelősségérzet, vagy a gyengeség és a fáradtság kerekedett-e felül, de nem is érdekel. Nem megértenem kell a főhőst, hanem szórakoznom rajta.

A tánciskola szépen megragadja a lényeget – a világ semmi másról nem szól mint pénzről és punciról. Persze fordított sorrendben ;) Nem is szívesen méltatom egy konkurens hím könyvét – de Krisztián ezúttal rászolgált a dicséretre, még akkor is, ha ehhez nekem mint adófizetőnek még külön a zsebembe is kellett nyúljak, egy szolid egymilliós NKA alapítványi támogatás kapcsán. Ha minden elköltött egymillió forint állami pénz ennyit tenne hozzá az életemhez, akkor ez lenne itt a világ legjobb országa...

Köszi!