Éjfél Kapitány válaszol

Éjfél Kapitány válaszol

Néhanapján velem is előfordul, hogy nem tudom kapásból, mit is tegyek egy rázósabb helyzetben. Nekem rossz, de neked jó, mert ha én nem is, de te megkérdezheted Éjfél Kapitányt! Email cimed mindenképpen az én titkom marad, sőt, a neved is, ha erre kérsz...

 

Kérdezz Te is!

Hagyja vagy pedálozzon?

Raistlin higgadtan realista kérdése

Tudom én jól, hogy nem lehet valami felemelő állandó jelleggel mások magánéleti problémáira osztani az észt – de sajnos én is ilyesmivel terhelnélek. Egyszer már válaszoltál réges-régen, hátha most is sikerül.

A történet a következő: van a párommal egy kis közös életünk, 4 éve már, ebből 2 év egy fedél alatt. Tipikus langyos víz, igazából minden működik (működött), és mindketten tisztában vagyunk ennek az állapotnak a kényelmes, biztonságos voltával. Egymásra is vagyunk utalva, hiszen az én lakásomban albérlő lakik, ő pedig lassan elmegy közel egy év gyakorlatra, addig a ház rám marad, kutyástul, kertestül. Sokszor át is beszéltük már, hogy egyikünket se vonzza a lángoló szerelem, és milyen jó is ez így nekünk. Harminc éves fejjel, túl pár hosszú, és rövid kapcsolaton tisztában vagyok vele, hogy egy huszonkét éves lány még nem tekinthető a világ legstabilabb pillérének, de talán hittem a csodában. És most annyi történt, hogy 3 hétig távol voltunk egymástól, amíg egy messzi vidéki hotelben dolgozott, jó légkörben, imádott ott lenni. S most hazajött, és minden megváltozni látszik. Mint mondja, nem ugyanolyan, mit régen. Pedig dehogynem, csak kiderült, hogy nélkülem is tud élni, szórakozni, barátokat szerezni – és eddig ez nem ment. Én tanítottam meg rá, milyen együtt élni valakivel, miattam kezdett motorozni, együtt fogadtuk be a kutyáinkat, szinte az összes barátunk, programunk közös ... Úgy látszik, mindez kevés volt. Kinyílt a világ, és kiderült, hogy sokkal nagyobb, mint azt eddig gondolta. Most pedig ott tartunk, hogy "szüksége van" pár napra egyedül, mert "gondolkodnia" kell, hogyan tovább. Mint mondja, én persze nem én tehetek róla, csak rajtam csattan, blablabla – csupa olyan duma, amihez én már öreg vagyok, és ha tőlem bárki tanácsot kérne hasonló helyzetre, habozás nélkül azt tanácsolnám, engedje el, aki menni akar. Még akkor is, ha csak céloz rá – ilyenkor általában már késő pedálozni.

Úgyhogy a kérdéseim a következők: létezik ilyen esetben visszaút? Érdemes küzdenem, vagy csendben hagyjam az egészet a fenébe? A helyzetet csak bonyolítja, hogy csak egy szűk hónapunk maradt addig, míg el nem megy vidékre, utána kvázi 11 hónap szünet, 10 nap munka, 4 nap együtt szakaszokkal. Ez tovább rontja a különben sem rózsás helyzetet, segíthet rajta, vagy már tökmindegy? Az én javaslatom az volt, hogy a kényszerhelyzet miatt ezt a hónapot még húzzuk ki valahogy, aztán mire az év letelik, elköltözöm. Jól gondoltam?

Kicsit hosszú volt, de remélem, érthető. Kérlek erősíts, avagy cáfolj – gondolom neked is van már hasonló statisztikád... Üdv, és további magvas gondolatokat, ütős elméleteket, és megoldott problémákat kívánok!


Éjfél Kapitány higgadtan realista válasza

Igen igen, a nem szerelmes nő labilis (vagy ingatag – ahogy az ária is mondja). Ez fontos tanulság ugyan, de itt nem ez a lényeg. Leveledet olvasva, nekem úgy tűnik, hogy Te sem vagy már szerelmes. Soraidból inkább csak némi sértettség és a kényelmes helyzet utáni vágyódás olvasható ki. Ne csinálj hát a dologból presztizskérdést, bőven profitáltál annyit, amennyit belefektettél: váljatok el szépen csendben, az elutazás napján. A dolgot igazából már akkor eldöntöttétek, amikor a gyakorlatba belementetek – mindketten tudjátok, hogy egy év távollétet nem visel el a kapcsolatotok.