Éjfél Kapitány válaszol

Éjfél Kapitány válaszol

Néhanapján velem is előfordul, hogy nem tudom kapásból, mit is tegyek egy rázósabb helyzetben. Nekem rossz, de neked jó, mert ha én nem is, de te megkérdezheted Éjfél Kapitányt! Email cimed mindenképpen az én titkom marad, sőt, a neved is, ha erre kérsz...

 

Kérdezz Te is!

Y keresése

Y önmarcangoló kérdése

Kezdem az elején, jó? Utáltam gyereknek lenni. Nem volt semmi idilli szabadság meg ilyenek; nekem azt jelentette, hogy kicsi vagyok, mindenki elnéz és elbeszélget a fejem fölött, és ha mondok valamit, vagy kinevetnek, vagy legyintenek, hogy ugyanhaggyámár. (Lehet, hogy mással is így van, viszont én ezt elég rosszul viseltem.) Aztán "kiskamasz" lettem, senki nem foglalkozott velem, a szüleim melóztak, a testvéreimmel meg a korkülönbség miatt nem találtuk soha a közös hangot. Ez még csak szimplán sivár lenne, és amúgy is, a könyvek jóbarátim, de aztán kezdtek a dolgok elfajulni itthon. (Apám alkoholista. Plusz valami régimódi paraszti elv alapján annyi volt neki az "apaság", hogy néha random megtiltott dolgokat vagy épp lebaszott valami pitiáner ügy miatt.) Úgyhogy beszüntettem a vele való kapcsolattartást, amennyire azt meg lehet tenni egy közös háztartásban, amit ő anyám fojtogatásával próbált megoldani. Innentől nem tekintem apámnak. (Azt meg kell jegyezni, hogy anyámnak meg van az a tulajdonsága, hogy hagyja addig nőni a problémákat, míg már nyugodtan széttárhatja a kezét, hogy "Kérem, ez túl nagy dolog, senki nem várhatja tőlem, hogy ezzel megbirkózzak", és ezzel le van tudva. Mellesleg ezt a remek tulajdonságot szerintem én is örököltem. Vagy eltanultam.)

Közben kaptam internetet, és belemenekültem. Nem tudom, hogy egy ilyen aktívnak tűnő ember, mint ön, Kapitány, el tudja-e képzelni, hogy megy ez, de így nézett ki: reggel 7, iskola. Délután három, hazaér, gép bekapcsol. Éjjel fél tizenkettő, gép kikapcsol, tanulás imitálása 20 percig, alvás. És ezt sokáig, évekig. Csak ki szerettem volna sütni az agyamat, belefeledkezni valamibe, csak ne legyek tudatomnál, ne kelljen azzal a posvánnyal foglalkoznom, ami körülvett. Elbújtam, én úgy mondom. Azt mondtam magamnak, hogy majd ha lehetőségem lesz elmenni otthonról, akkor majd megint jó lesz, megint rajzolok, írok, barátkozok.

Tavaly szeptemberben elköltöztem, külföldre. Tanultam, aztán dolgoztam is, nagyon jó, hogy el tudom tartani magam, még ha az iskolát annyira nem is szeretem. De kisebb-nagyobb hullámokban azért jöttek az impulzusok, hogy ez mégsem jó, aztán voltak csúnya kiborulások, amik nyilvánvalóvá tették, hogy tényleg. Ahogy évekkel ezelőtt elbújtam, úgy most megpróbáltam "előjönni". De nem sikerült. Vagy inkább, előjöttem, de már addigra nem maradt itt senki.

Igazából annak az apropóján írom ezt az egész levelet, hogy a minap vettem tintát, tollszárat, tollhegyet, papírt, és nekiálltam rajzolni. Szar lett az első, a második, a sokadik is. Nem voltam soha olyan szörnyen tehetséges, de a technikai tudás is eltűnt az alatt a közel egy év alatt, amíg nem sokat gyakoroltam (iskola, meg munka, eszközök hiánya, meg lustaság is, persze), azonkívül, örömöm se lelem benne, és ami majdnem ilyen rossz, már nem akar semmi kijönni az ujjaimból. Az üres papírtól lebénulok, nem tudom megtölteni, vagy ha mégis ráerőltetem magamat egy tanulmányrajzra, szar lesz. (Ezt amúgy eljátszottam az írással is annak idején, nem is olyan rég. Régebben novellíroztam, de végülis könnyebb volt a neten kattintgatni, úgyhogy "szünetet tartottam". Aztán már nem ment, gyengének találtam, amit mégis kiszenvedtem magamból, végül ötleteim se voltak. Itthagytak, nem voltam jó gazdájuk.) Üres vagyok. Nem mint egy fehér lap, a fehér lap csodálatos. Úgy vagyok üres, mintegy kiégett örömtanya. Mint az állatkerti nyuszisimogató éhínség idején.

Van erre megoldás, most valami építő jellegű, aktív dologba kellene belefeledkeznem megint. Zenéljek, sportoljak. És tudom, hogy ez már lassan átmegy az önsajnáltató picsogás határán, de nem tudok. Hiányzik belőlem a vágy, a kitartás, a lelkesedés. Nincs kedvem semmihez, ha már azokban a dolgokban, amikhez volt némi középszerű tehetségem, kudarcot vallottam.

Talán a megoldás a vasfegyelem. Napi két tanulmányrajz, két gépelt oldal, legalább egy óra gyakorlás a gitáron. Nem tudom, hova vezetne az ilyen munkaterápia.

Sok mindent nem írtam le részletesen. A tagadhatatlan és nem is igazán kiköszörülhető szépséghibákkal megtámogatott csúnyalány-komplexusomat, az önbeteljesítő lúzertudatot, a rámkövült cinizmust, ami rögtön megmutatja mindennek a cáfolatát is, amiért érdemes lenne lelkesedni, a társaságban való feloldódásra való majdnem teljes képtelenséget, azt, hogy még mindig idegen valaki néz rám a tükörből. Az észveszejtő szeretetéhséget, ami miatt a netes pasijaimat összeszedtem olyan fiatalon, meg azt, aki most szeret, aki tűr és támogat és valamiért nagyon tud szeretni, pedig mindketten fiatalok vagyunk, és sokat-sokat kéne szeretkeznünk, de én valamiért nem vágyom rá. A mindezek mellett háziállatként tartott mizantrópiámat. (Ami, párosítva azzal, hogy az emberek hajlamosak átnézni rajtam, vezet néha arra a következtetésre, hogy az egyetlen állás, amire tökéletes lennék, az a bérgyilkos.) Azt, hogy nem tudom kimutatni a szeretetemet. A szép lassan eltünedező barátokat. A mindent kétségbe vonást, ami végül oda vezetett, hogy fogalmam sincs, ki vagyok.

Ez lefelé vivő spirál. (Trent Reznor urasággal jóban van, Kapitány? Ismeri az Every Day Is Exactly the Same címűt?) És csak elfeledkeznem sikerül róla néha, de visszafordulni, kikerülni belőle nem. A másik megoldás talán az lenne, ha találnék valami tényleg káros szenvedélyt, elkezdenék drogozni mondjuk, felvenném a bevállalós ribanc álruháját, és mindent megcsinálnék, amire valaha is gondoltam, de nem mertem. Vagy még gondolni se mertem. Végül vagy kikerülnék ebből az egészből, vagy megölne az életmód. Mindkettő releváns megoldás.

Én szigorú vagyok az emberekkel, Kapitány. Az erős, logikus magam halálra ítélné ezt a másikat. Túl sok belefektetett energia, kevés eredmény. Tovább erőltetni már csak időpocsékolás. De nem tehetem meg, mert én csak én vagyok. Csak arra kérem, mondjon egy ítéletet. Penitenciát. Vagy csak véleményt. (A lebaszást is szívesen veszem.) Tudom, hogy senki nem akarhatja helyettem az életet. De kérem, mutassa meg nekem ezt a helyzetet máshonnan, ahonnan talán látszik valami kiút.


Éjfél Kapitány testnevelőtanáros válasza

Valóban logikus lány vagy, hiszen leveledben benne van a válasz is. Én csak kiegészítem neked kicsit. Sportot és munkaterápiát javasolnék, de nem olyat, aminek még egy-két másodpercnyi gyorsaság, vagy még egy tucat megragasztott zacskó az eredménye. Azt mondom, először is tedd rendbe a testedet (és ezen belül az önbecsülésedet), de nagyon alaposan. Ne agyalj azon, hogy mivégre vagy itt a világban, meg mit is kéne letenned az asztalra. Ne kezdj bele se újabb diplomába, se újabb nyelvtanfolyamba. Inkább nézd meg magad a tükörben, nézd meg, hol és mennyit tudnál változtatni a testeden anélkül, hogy megerőszakolnád a genetikádat, aztán menj le egy edzőterembe, és kérj segítséget az edzőtől. Csináljatok szigorú edzéstervet, amit tartanod kell. Ha van valaki erre alkalmas ismerős, cipeld el magaddal mint edzőpartnert. Figyelj oda, hogy mit eszel, azonnal fogyjál le keményen 3 kilót, aztán táplálkozz egészségesen és tudatosan. Keress magadnak egy laza fodrászt és csináltass új frizurát. Nem baj, ha más színű lesz, mint a mostani. Menj el bevásárolni, és vegyél magadnak egy-két új ruhát. Menj strandra, barnulj le. Edzés, mozgás, bevásárlás, alvás.

Törődj magaddal, dolgozz magadon, mert mindez sokszorosan megtérülő beruházás. Lesz napi elfoglaltságod, aminek minden percét hasznosnak és fontosnak tudod találni (és ami az is lesz!) Ha sikerül a projekt, sokkal elégedettebb leszel magaddal, és sokkal jobban is fogod érezni magad a saját bőrödben. Mindez már egy hónap elteltével látszódni is fog rajtad (mind fizikálisan, mind mentálisan), és a világ vissza fog mosolyogni rád.