Felesleges volnék?
Oblomov reménytelen kérdése
Nagy-nagy bizonytalanságot érzek az életemben. Nem találok semmi fogódzót, amibe kapaszkodhatnék. Az ilyen és ViDeO oldalaihoz hasonló tartalmak szokták tartani bennem a lelket. Amikor olvasgatom őket, kicsit megértőbbé, nyitottabbá válok az emberek iránt. Mert ez az én nagy bizonytalanságom egyik oka (azt hiszem): nem szeretem az embereket. Félre ne értsen, nem utálom vagy gyűlölöm őket, hanem a pozitív érzelmek hiányoznak belőlem. Gyakorlatilag néhány kivételtől eltekintve nem érdekelnek. Akik meg érdekelnének, azokat meg én nem érdeklem. Egyszer egy – itt most azt akartam írni, hogy barátom, de ezen elgondolkoztam – ember azt mondta nekem: nincs rosszabb a félműveltségnél. Én annak tartom magam. Szégyenlem is. Szóval, emiatt nincs is barátom, nem is járok semmilyen társaságba és nyilvános helyeken sem szeretek megjelenni. Túlságosan alantasnak tartom az embereket, olyan lényeknek, akik folyton mást mutatnak, mint amilyenek valójában. Emiatt mindenkit hazugnak és önzőnek gondolok. Holott ezek a tulajdonságok inkább bennem vannak meg. Sajnos ez mostanra odáig fajult, hogy napokig az informális kommunikáción kívül nem is beszélek emberekkel. Ez pedig kihatással van elmebéli képességeimre, hiszem ha nincs olyan információ ami gondolatokat ébresztene az agyamban, akkor egy idő után csökken ezen részek kapacitása. Mivel nem gondolkozom semmin, nem is tervezek semmit. Ez szintén teljesítménycsökkentő. Így aztán azt veszem észre magamon, hogy egyre kevesebb dolog érdekel. Lelkesedni azt hiszem már teljesen elfelejtettem. Az utolsó dolog az informatika volt, de sajnos az is elhalt. Már csak gépiesen tanulom az anyagot, azt is egyre ritkábban teszem. Nincs sok vissza a vizsgáig, most már befejezem. Ez az érdektelenség a teljes rokonságomra kiterjed, beleértve szüleimet is. Évente egyszer – Karácsonykor – találkozom velük, telefonon sem érintkezünk. Tudom, érzem, a megoldás egyetlen ember volna, egy olyan ember aki őszinte volna velem, és érdekelném. Ha megtalálnám, általa el tudnám fogadni az embereket úgy ahogy vannak. És talán még magamat is. A helyzetem a klasszikus 22-es csapdája: meg kell ismerkednem azzal az emberrel, aki segít az embereket megszerettetni, viszont addig nem tudok kapcsolatba lépni az emberekkel, amíg nem szeretem őket.
Tehát kedves Kapitány, az volna a reménytelen kérdésem: hogyan oldjam meg ezt a helyzetet? Sajnos, nem hiszem, hogy tud tanácsot adni, de azért kíváncsi vagyok a válaszára.
Éjfél Kapitány nevetős válasza
Rendben, ne szeresd az embereket. Ez viszont ne akadályozzon meg abban, hogy vidáman közelíts feléjük. Attól, hogy valaki önző és hazug, még remekül szórakozhatsz rajta – esetleg vele is.
Jól látod, a népek nem hiba nélküliek. De erre talán nincs is szükség. Te sem problémázol, ha a McDonalds sültkrumplis fiú kiborítja a kóládat, és nem várod el a nővérkétől,
Éjfél Kapitány nővérkéi hogy tudja kicsoda Goncsarov. Furcsa, hogy mikor teljesen tét nélküli, egyszerű emberi kapcsolatokról van szó, akkor válsz hirtelen borzasztóan igényessé és céltudatossá. Azt mondom: lazíts, nevess, mulass. Nevess a kasszás fiún, amikor azt mondja "És gyere máskor is!", nézz bele a nővérke
Éjfél Kapitány nővérkéi szemébe és mondd neki: "Évácska, maga az enyém lesz, ó yes :-)))" És legfőképpen: ha felbukkan a te Olgád, ne cseszd el, hanem vágj bele.