Éjfél Kapitány játékok

Éjfél Kapitány játékok

"Fel kéne már hagyni azzal, hogy hülye vidójátékokat nyomok egész éjjel"

Galuska

 

Más játékok

Dark crusade

Dark crusade

Jóhír űrgárdista témában: a vadiúj Dark Crusade kiegészítő jobb mint bármi, amit a témában eddig látthattunk!

Ahogy a traumfrau paramétereiben többé kevésbé egységes álláspont uralkodik (darázsderék, cici, hosszú haj), addig az álompasi tekintetében már messze nem egységesek az elvárások. Számomra a végletekig idealizált emberfeletti férfit a Warhammer 40K játékvilág Űrgárdistái személyesítik meg. A hitükben erős, a legjobbak közül kiválasztott, képességeikben sebészileg feljavított harcosok a keresztes lovagok mintájára terjesztik és védelmezik az ember fennhatóságát galaxisszerte.


A Warhammer 40K világa amúgy is jóval emelkedettebb, mint a mostanra alaposan elhasználódott elfes, törpös, varázslós játszóterek, és sokkal cizelláltabb, mint a Csillagok Háborúja univerzum. A kibergót jelzővel szokták leírni a misztikának, és a technológiának ezt a különös elegyét, ahol csillagközi hajók szállnak le a plasztacél katedrálisok tövében és ahol a technikusok meghibásodás elleni védőrúnákat festenek a számítógépekre. Ez a hangulat a legnagyobb erénye a Warhammer univerzumnak, és a témában készült videojátékkal szemben is ez volt a legfontosabb elvárás. A Dawn of War ha mást nem is, de ezt pontosan teljesítette. A gárdisták masíroznak, a fegyverek kattogva sziszegve szórják a halált, a zászlók diadalmasan lengenek, a hősök jelszavakat és csatakiáltásokat kurjongatnak és folyamatosan szólnak az indulók. A folyamatos roham lendülete, és a szent cél felemelően átitatja az egész játékmenetet. Hogy mi kéne még ezen felül? Nem is tudom... Az ingerküszöböm már a plafonon van – ez a gond.

Winter Assault

Az aktuális Winter Assault kiegészítő és új videkártyám egyidejű megjelenésével megváltozott némiképpen a helyzet. Nem csak rokonszenves, de látványosan szép is lett minden. A csatateret madártávlatból szemlélve is lenyűgözőek a katedrálisok romjai, az erődök acél- és betonfalai, de rázoomolva a látványra apró részletekig kidolgozott minden. A mellékelt három kép ugyanazt a jelenetet ábrázolja, az első a szokásos nézetből, a két második egy-egy részletre nagyítva. A minden poklon keresztülvágó űrgárdisták után a sokkal emberibb léptékű Imperial Guard csapatoké lett a főszerep. A khaki színű gárda nem emberfeletti képességekkel, hanem egyszerű páncélos tűzerővel védi a császár békéjét, azaz rombol porig mindent, ami útjába kerül. Kihagyhatatlan szórakozás azoknak, akik velem együtt azt vallják: nem játék a játék, ha nincs benne tank :)

Dark Crusade

Rendben, természetesen űrgárdista kapitányként akarom leigázni a Kronus bolygót, bár ezt a menü szerint tetszőleges másik faj nevében is megtehetném. A tetszőleges másik fajba ezúttal a Tauk és a Necronok is benne foglaltatnak, de ráérek velük ellenfélként találkozni. Klikk, induljon a banzáj!

A várt azonnali csata helyett térkép fogad, tartományokkal, ellenségekkel és választható támadási irányokkal, ahogy az a commodore 64-es Defender of the Crown területfoglaló klasszikusa óta szokásos. Jézusmáriaszentjózsef, összekeverték a játékstílusokat? Ahogy támadást vezénylek a kiszemelt terület ellen, már a jól ismert realtime csatatéren találom magam, kezdhetem az építgetést. Nem is rossz kombináció.

Rajta, rajta, egy osztag, két osztag, felfejlődni, mindjárt kézben a heavy bolter, előre, tanítsuk meg nekik mi az a móres! Még az első ponthoz sem érek és már lőnek rám. Takka takka takka, látom is a torkolattüzeket, de mégsem tudom célba venni az amúgy láthatatlan tau előőrsöt. Sem az épületeim, sem a parancsnokom nem segít, pár percen belül kacagva lyuggat szét a láthatatlan ellenség, a nélkül, hogy viszonozni tudnám a tüzet. Pár sikertelen próbálkozás után kiderül, hogy Nagytudású Könyvtárosom képes csak láthatóvá tenni őket. Innentől kezdve ha még a megsemmisülésem előtt sikerül őt pályára hívnom, akkor kezdődhet a móka. Utálatosak ezek a tauk, ráadásul nem csak felderítőkkel, de komplett gépesített egységekkel is meg tudják ugyanezt csinálni... Az első probléma megoldása után kiderül az is, hogy a gyors roham teljesen esélytelen, ugyanis a megtámadott területeken kész ellenséges infrastruktúra és pihent egységek várnak. Úgy fest, sikeresen támadni a lehetetlenséggel határos (hard fokozatról beszélek), védekezni viszont ugyanebből kifolyólag nagyon könnyű, mert a saját területen felépített épületek a következő védekező csatákban is ott maradnak, újra felhasználhatóan.


Hard fokozatban olyan nyögvenyelős egy-egy tartományt megszerezni, hogy mindig csak a leggyengébb pontot van értelme támadni. Az ott megszerzett soványka extrák birtokában lesz csak esély a következő leggyengébb láncszem irányába, és így tovább.

Még a mániákusoknak sem szórakoztató huszonvalahány ütközetet ugyanabban a stílusban végigharcolni, szerencsére itt erről szó sincsen. Ellenféltől és tereptől függően hol csak a nagyon gyors támadás, hol a szívós védekezés vezet eredményre. Amikor pedig már éppen sóhajtanál, hogy na most már lassan ez is kezd unalmassá válni, akkor fel-fel bukkannak olyan helyszínek, ahol nem standard skirmish, hanem valamilyen tematikus feladat vár. Nagy érzés, amikor két land raider, könytárosok, terminátorok és lépegetők fogadnak, hogy vezesd őket a régi bányák mellé települt orkok ellen...

Az ellenséges főbázisokhoz külön történet, gondosan szerkesztett pálya jár. Részemről csak az eldar ostromról tudok mesélni, a többi főgenya elintézte egymást, mire odáig jutottam, hogy bekopogtassak az ajtajukon. Az ostrom kutya kemény volt, és az utolsó pillanatig izgalmas. Minden egyes osztagra, minden egyes töltényre, minden apróságra szükség volt, hogy pontot tegyek a történet végére. Ugyanígy farseer Taldeer kisasszony is mindent megtett, hogy ez ne sikerüljön: az elda harcosok mellett komoly ork, sőt káosz erők is fel-felbukkantak az ostrom során, természetesen velem szemben. Nemhogy az ostrom sikere, de a túlélés is folyamatosan kérdéses volt. A pergő történet, a folyamatos akció, és szépen kidolgozott terep is méltó volt a fejlesztőkhöz, hozzám pedig a végső győzelem. Nyilván.

Utolsó ellenséges bázis, a Necronok fészke. Minden összeszedhető erőmmel landolok a sötét tartományban. OK fiúk, odafigyelni, watch your steps, kurjantok az intercomba. No igen... Két lépés jobbra, két lépés balra, és már el is szabadul a pokol. Hatvan másodperc kellett csak, hogy ledaráljon a mindenhonnan rám özönlő élettelen horda. Nice try. Második próbálkozásra felhagyunk a körkörös védelemmel és amilyen szorosan lehet együtt maradunk. A koncentrált tűz némileg hatékonyabb, a szinte teljesen lezúzott bázisom füstölgő romjai felett kínkeservesen ugyan, de mi maradunk az urak. A maradék csapatot az odavezető út védelmére vezénylem, egyetlen megmaradt servitorunk pedig nekilát az újjáépítésnek. Innentől kezdve a nekrók már nem olyan komoly ellenfelek, mint ahogy bemutatkoztak, a jól felkészült gyalogság módszeresen átverekszi magát mindenen, egészen a golyóálló főellenségig, akinek külön meglepetést tartogatok.


Mind egészében, mind részleteiben nagyon eltalált, nagyon intenzív, nagyon jól kiegyensúlyozott darab. A real-time-stratégiák minden ismert problémájára ügyes választ ad, le a kalappal a tervezők előtt. Ha van játék amivel maximálisan elégedett vagyok, hát ez az!

A terminátor és lépegető honor guard egységek nagyon jól jönnek, sokat számít, hogy már az első pillanattól kezdve számíthatsz a tűzerejükre. Igyekezz a honor guard egységeket adó területeket hamar elfoglalni. A győzelemmel nem magát az egységet, hanem csak a beszerzés lehetőségét kapod meg – ne felejts el a commander menüben adminisztrálni.

A spéci képességeket adó tartományokban nem standard skirmish, hanem jóval könnyebben teljesíthető és érdekesebb küldetés vár – érdemes odatámadni.

Az egyes csatákban mindig az aktuális feladatra koncentrálj (már ha kapsz), még akkor is, ha az felesleges apróságnak tűnik.

Nyugodtan támadd akár lóugrásban is a területeket, gyerekjáték lesz megvédeni őket, akkor is ha ijesztően magányos a fekvésük.