Éjfél Kapitány játékok

Éjfél Kapitány játékok

"Fel kéne már hagyni azzal, hogy hülye vidójátékokat nyomok egész éjjel"

Galuska

 

Más játékok

Vietcong

A Vietnam érzés minden igazi férfi szívét megdobogtatja. Teljesen függetlenül attól, hogy kik és kik ellen, milyen értelmes vagy értelmetlen célokért harcoltak, maga a harc a lényeg. Délkelet Ázsia egzotikuma, a dzsungel sűrűje, a helikopterek röpte, a tankok dübörgése, a leselkedő hirtelen halál, a szemtől szembe tűzpárbajok – a zsigerekig izgalmasak. Szintúgy a tábori élet. A meleg ebéd, a fűtött szoba, a fürdés és az alvás olyan dolgok, amikre másképpen néz az ember, ha egyszer megtapasztalta a hiányukat. Jómagam például soha nem felejtem el, amikor az egy hónapos kiképzés végeztével hazatérve a városba kisétáltam a keleti pályaudvar csarnokából. Úgy csodáltam a neonfényeket, a villamost és a szabadon járó kelő embereket – mint aki először lát ilyet életében.

Míg a vietnami filmek általában a szerencsétlen besorozott kölyökkatonákra koncentrálnak, a videojátékokban inkább zöldsapkásokat alakíthatunk. Amikor a hadvezetés számára világossá vált, hogy nem csupán észak vietnami reguláris egységekkel állnak szemben, hanem a különleges módszereket alkalmazó vietcong
Vietcong játék
gerillacsapatokkal is, akkor döntöttek arról, hogy saját módszereikkel győzik le a dzsungelharcosokat. A frontvonalra és a hátországba vezényelt különleges alakulatok feladata a vietcong
Vietcong játék
legyőzése volt, éppen ugyanolyan gerillataktikával, mint amit ők alkalmaztak. A zöldsapkások (természetesen a tüzérség és a légierő támogatásával) elképesztő hatékonysággal operáltak az azóta fogalommá vált "hit and run" illetve "search and destroy" taktikákkal. Más kérdés, hogy a háború eldöntéséhez létszámuk és jelentőségük messze nem volt elegendő.

Commodore anno...

Jól emlékszem egy régi játékra. A Commodore 64 program fájdalmas és mély nyomokat hagyott bennem. Mint elit osztag kúsztunk a falu felé, keresztül a pixeldzsungelen. Élénk fantázia kellett persze, hogy a látványt dzsungelként éljem meg, de végül is sikerült. A faluhoz közeledve legéppuskáztuk a ránk rontó vietcong
Vietcong játék
őrjáratot, majd küldetésünknek megfelelően berontottunk, hogy berobbantsuk a kutat. A kút mellett állva kiadtam a parancsot a mellettem várakozó romboló specialista őrmesteremnek: "Akkó intézd el azt a kurva kutat!". Az őrmester nem habozott, már lendítette is a bazookát, és két méterről belelőtt a kútba, miszlikbe szaggatva persze mindnyájunkat. A játékprogramok mesterséges intelligenciája akkoriban még meglehetősen gyerekcipőben járt ugye...

Pterodon: Vietcong

Ezek után kíváncsi voltam, hogy a mai technikával mire képes a cseh Pterodon csapat, legújabb Vietcong
Vietcong játék
című játékukban. Az előzetesekből már tudni lehetett, hogy annyira komolyan vették a feladatukat, hogy képesek voltak az eredeti helyszínen százasával faleveleket fotózni. Az eredmény technikailag brilliáns. Minden tökéletesen kidolgozott, a bokrok és fák mint az igaziak, fújja őket a szél és tépdesi őket a leszálló helikopter légörvénye. Látszik a rotorok által kavart porfelhő is, nagyon realisztikus minden.


Először akkor esett le az állam, amikor lenyomtam az M billentyűt. Nem a videojátékok irreálisan tökéletes térképét kaptam, hanem egy teljesen valós térképtáskát, benne egy kisléptékű katonai térképpel, bejelölve rajta az eligazításkor kapott célpontokat és zónákat. Ösztönösen forogni kezdtem, hogy betájoljam magam – és a tájoló reagált! Forgás közben szépen látszódott ahogy a beeső fény táncol a térképtáska enyhén hullámos átlátszó plasztikján, illetve az éjszakai küldetéseknél csak azokban az esetekben, ahol a holdfény kellően beszűrődött a fák között... Megnyomtam az akció gombot, és az eddig lazán derékmagasságban tartott térkép a szemem elé került, eltakarva a tájat. Tökéletes.


És nem csak a részletek élethűek. A csapatom is, mintha élne. A nyomolvasó délvietnami Nhut azon túl, hogy egy macska ügyességével lopózik, mintha a gondolataimban is olvasna. Akárhányszor kétségbeesve keresem és szólítom, csendben megszólal a hátam mögül, ahol mindvégig állt... A Pointman funkciója játéktechnikailag zseniális. Nhut mindig tudja az uticélt, és ha mint parancsnok elbizonytalanodnék a dzsungel közepén, hogy most hol az ördögben is vagyunk és merre is kéne mennünk – Nhut biztosan kisegít. A többiek is egyéniségek, bár szerepük nem ilyen jelentős. Felejthetetlen az az unott pofa, ahogy Defort a telefont nyújtja, vagy az a csatakiáltás, ahogy a géppuskás Hornster veti magát az ellenség után. A játékélmény egyébként olyan valós, hogy adott szituációban nem csak a funkciógombot nyomom meg, hanem hangosan el is kiáltom magam "Defort hozzám!" És Defort megereszt még két rövid sorozatot, elhátrál a fedezékéből, majd hozzám fut és kapcsolja a parancsnokságot... A fiúk harcérintkezéskor szívesen és hatékonyan rontanak előre, így több küldetést is meg lehet csinálni biztonságos háttérben maradással. Más alkalmakkor viszont neked kell a főszerepet vállalni, így ebből a szempontból szépen kiegyensúlyozott a játék.


Ennek ellenére a pályatervezőkkel azért el-el szaladt a ló. Példának okáért, egy szerencsétlen küldetésben egyedül maradva kellett végigverekednem magam dzsungelen, folyón, falvakon, amíg a helikopter fel tudott venni. Itt eléggé kilógott a lóláb, hogy az első ránézésre végtelen dzsungelnek csak egy jól meghatározott része járható be, és semmi módon nem lehet kikerülni azokat a fegyvereseket, akiket a tervezők elém raktak. A misszió így idióta és frusztráló arcade öldökléssé alakult, ami 124 azaz egyszázhuszonnégy ellenséges katona elkerülhetetlen lelövésével ért véget. Hogy ötfős csapatunk egy 76 főt számláló komplett vc alakulatot semmisít meg, azt akár még el is tudom képzelni, de akárki akármit is mond – ez az egyedüli 124 kill nagyon messze van a realitástól...

Az utolsó küldetések szerencsére kárpótolnak. A reléállomás és a tábor végső ostromában az ellenség véget nem érő rohamát kell állni. Fütyülnek a golyók, süvítenek a gránátok, remeg a föld, mutatóujj a ravaszra gémberedik. Lihegve cserélem a tárakat és csak lövök, csak lövök, csak lövök, majd hátrálok, mint a többiek. Előkerül a gránát, később a pisztoly is, de semmi se elég. Ha a puszta életünket sikerül megmenteni, az már eredmény. Majd a légierő elintézi a többit, mint az Oliver Stone féle szakaszban. Célra fordulnak a gépek, kioldják valaha volt táborunk felett a napalmbombákat, aztán huss...

Multiplayer

Respawn, újjászületés a bázison. Hunyorogva nézel körül, hol is vagy, mi is a nagy harci helyzet. Az M16 megnyugtatóan simul a kezedbe. Zzzz, peng, DANGGG. Hulla vagy. Elestedben még látod a bázis bokraiban megbújó előretolt orvlövészt... Rövid filmszakadás, majd újjászületés. Már dobod is a gránátot a ravasz vietcongra
Vietcong játék
– 1:1. Végre egy multi, ahol nem akrobatikus kenguruszökellésben közlekednek a harcosok, és ahol nem a rakétavető osztja a halált a biztos távolból. Itt ki-ki a lábán közlekedik, fut, guggol, célra tart. Sőt. Ha futás közben emeled célzásra a fegyvert, máris lépésben haladsz tovább, ahogy azt a valóságban is tennéd. Itt nincs gránátvető, és energiaököl. Kés van, pisztoly, és gépkarabély. Legfeljebb ha kézigránát. Egy dolog csak van, ami bosszantóan irreális. Mint az előző példában is, a lelőtt játékos másodpercek múlva ismét játékba kerül, pontosan ismerve legyőzőjének helyzetét, sőt, az információt még az újjászületése előtti várakozás alatt is megoszthatja csapattársaival... Így fordulhat elő, hogy az alagútban osonva félúton lelövöd az őrt álló katonát, aki frissen újjászületve bizonyosan hosszú sorozattal és kézigránáttal fog várni az alagút végén...


A szingli játékot frissen végigjátszott játékost könnyű felismerni, ő az aki guggolásban, folyamatosan célra tartva araszol a pályán – könnyű prédájaként az öregeknek, akik futva, oldalazva cserkésznek és csak a célt megpillantva emelik célzásra fegyverüket. A veterán játékost könnyű megismerni. Hirtelen szembetalálkozol vele, tüzet nyittok egymásra, te meghalsz, ő meg szalad tovább. Nem boszorkányság ez: ő fejre céloz, te pedig mellkasra. Egyetlen fejlövés azonnali halál – a testen viszont 2-3 találat is kell ugyanehhez. Ügyes. Van a menőknek egy másik fajtája is, ők azok, akik a quake és az ut világából érkeztek. Arról ismerszenek meg, hogy szembetalálkozáskor azonnal vad ugrabugrálásba és oldalazásba kezdenek, és csak ezt követően lőnek fejbe. Sosem tudom, sírjak-e vagy nevessek ha találkozom velük.

Míg a camper (egy helyben lecövekelő, leselkedő lesipuskás) más hasonló játékban szitokszó, itt többé kevésbé természetes, hogy a pléjerek nem rohannak vakon a halálba. Kempelni azon túl, hogy nem elegáns, nem is igazán hatékony. Ha a saroknál állsz lesbe a gyanútlanul befordulókra várva, valószínűleg a lendületből beforduló ellenség úgy lő fejbe, hogy felocsúdni sem bírsz. Míg te nem tudod mikor érkezik, ő pontosan tudja, hogy melyik szívdobbanásnyi pillanatban fog befordulni és arra is számít, hogy valaki várni fogja. Ez a szívdobbanásnyi előny elég neki, hogy hamarabb húzza meg a ravaszt, mint te, akit a várakozás tompává tett. A lesbenállós technika csak akkor működik, ha fedezékbe tudsz húzódni, vagy ha hátulról tudod célba venni a másikat. Ez viszont nem igazán szórakoztató...

Az újaknak egy konkrét trükköt is elmondok. Amíg gépfegyverrel a kezedben érezhetően nehezebben mozogsz, addig késsel a kezedben gyorsabban, fürgébben. Figyeld meg, a zászlóval célbafutó katonák kezében gyakran csak kés van, hogy hamarabb célba érjenek, és a nehezebb ugrások előtt is késre váltanak a fiúk, hogy magasabbra kapaszkodhassanak.


Fel kell venni a kellő lendületet, eltalálni a ritmust és megindulni. Fut, befordul, tüzel, oldalaz, továbbfut, felugrik tüzel, amíg csak meg nem lőnek. Száguldasz és szórod a halált, te vagy a megtestesült bosszú, a tökéletesre képzett különítményes... A helyismeret kritikus mindehhez. Ha rossz útvonalat választasz, pillanatok alatt hátba lőnek. Ha a jól ismert orvlövész búvóhely előtt próbálkozol, megint csak hulla vagy. Ismerned kell a kritikus pontokat, előre kell tudnod, hol rejtőzhet az ellenség. Ha jó útvonalat választasz, futtodban két-három ellenfelet is meglephetsz egy-egy búcsúztató rövid sorozattal, mielőtt te magad kutyaszorítóba kerülnél. Ha nem az abszolút nagymenők játékába csöppensz, jól fogsz szórakozni...