A pusztulásról

Sírni tudnék azon, hogy minden, de minden tönkremegy, amit csak felépít az ember.

Bármi, amit építünk, viharsebesen pusztul. A természet minden erejével azon van, visszavegye tőlünk a bolygót, és hol futóhomokká, hol bozóttá, hol őserdővé változtasson mindent, amit csak létrehoztunk. Lehangoló látni, hogy minden de minden milyen gyorsasággal lesz kopott, majd elavult, végül roncs. Teljes technológiánk a barkácsolás szintjén áll, ha a természetnek való ellenállásról van szó. A mozgó alkatrészeket olajozni, zsírozni, hűteni kell, különben végük. A levegővel érintkező felületek korrodálnak, elrohadnak. Nézz meg egy tetszés szerinti két éves épületet. Minden illesztését és teljes felületét minden bizonnyal olyan csúnyán kikezdte az idő, hogy legfeljebb ha a vonalvezetése árulja el, hogy nem tíz éve áll ott. A festék lepattogzik, a műanyag megszikkad, a fém elrozsdál, az üvegre vastagon rakódik a por, a mocsok.

Talán az osztrákok veszik fel a legkeményebben a harcot a pusztulás ellen. Évente festenek le mindent, kaszálnak, drótoznak, elrendeznek, tűzzel vassal és verejtékkel igyekeznek fenntartani a civilizált rendet. Az angolok ravaszabbak, ők időtálló anyagokkal igyekeznek ugyanezt elérni, vakolt és festett felületek helyett csupasz téglákkal operálnak. Keleten nem hogy a megóvással, de gyakran azzal sem foglalkoznak, hogy egyáltalán elkészül-e valami. Amint használatba vehető állapotba kerül valami, használni kezdik, amint összeborul, továbbállnak. Úgy érzem, ez valahol a civilizáltság függvénye, ki mennyire ragaszkodik embervoltához, mennyi vesződséget vállal azért, hogy elégedetten körbenézhessen – igen, ez a szoba, ez a lakás, ez a ház, ez a vidék az én birodalmam. Olyan, amilyennek én akarom: rendezett, erőt sugárzó és örökké való.

Imádok teremteni, imádok építeni – és egy élet kevés lesz beletörődnöm, hogy az idő és a természet ellenem dolgozik. Azt akarom, hogy minden amit felépítek, megmaradjon. Dacolok a természettel, dacolok a világgal.