Németországban

• Home › 
• Utazom › 
• Németországban

Első nap: Budapest-Prága-Drezda

- Menyivel is lehet menni? kétszáztizzel?
- Ez ugye költői kérdés volt?

Kis szőrkabátjában viháncolva vágódik be az első ülésre. Amúgy rendes lány – szigorúan meghagytam neki, hogy csak annyi csomagot hozhat, amit maga is elbír. Így is tett. A degeszre pakolt óriási hátizsák nagyot puffan a csomagtartóban, majd beletaposok a gázba.

Yeah behajtunk Prágába, és ott a parton ahol szoktunk megebédelünk – csacsogja. Szuper. Akkor mondd az irányt. Ja, azt nem tudom, a Gryllus Dorka ismeri csak a várost, ő lakott itt. Ehem... Akkor új terv: megállunk ez első helyen, ahol le tudunk parkolni, és megebédelünk a legközelebbi helyen. Azért arra ne számíts, hogy az U Kalicha lesz a legelső vendéglő – régen jártam itt, teszem hozzá előre mentegetőzve. Leparkolunk az urológiai klinika mellett, és ha nem is az első, de a második vendéglő bejárata felett a derék katona vigyorog a cégéren, velem együtt. Bingo. Első osztályú gulash knédli a jutalmam, a pincér magyar étlappal és tört magyar szóval kedveskedik. Minőségi, mégsem lehúzós a hely, szerencsére mit sem változott az elmúlt ezer évben, leszámítva talán a piszoár Tesla gyártmányú futurisztikus infraérzékelőit.

Prágát elhagyva a térkép szerint kis szünet van az autópályában – és sejtésem hamar beigazolódik: hegyek emelkednek előttünk. A hágón csak lépésben haladunk a végeláthatatlan kamionoszlopban. Besötétedett, a hó szakad, a szélvédőn az út mocska. Egyedüli üdítő színfoltok a határszéli élőhúsra szakosodott települések bárjai, ahol a kivilágított kirakatokban táncoslányok csalogatják az átutazókat. A csajok kinézetéről erősen megoszlanak a vélemények az autóban, szerintem a célnak kiválóan megfelelnek, Nagymesternő szerint baromi rondák. Ez utóbbi vélemény objektivitását persze megkérdőjelezi, hogy Nagymesternő szemüvege nélkül el sem lát a vonatkozó kirakatokig...

Még egy Dave Stewart cd, még egy Illés remix lemez, még egy határsorompó, majd nyílegyesen jutunk el a Helgoland strasséig – köszönhetően a zseniális Map24 útvonaltervező outpujának. Tiszteletünkre meleg vacsora, matrac a sarokban, majd részemről fél üveg sör után azonnali bealvás. Ráérek holnap körülnézni, hová is kerültem.

Második nap: Drezda

- Tegnap este ittunk egy kicsit és érzelmi vizekre eveztünk...
- Leszoptad?
- Tahó.

Vagyok nagy fotográfus a Playboy magazintól, riogatom az álmosan sminkelő Nagymesternőt, bezsebelve a beszólásért járó gyalázkodást. Majdnem dél van mire feltápászkodunk így az életmentő dupla kávé és narancslé után sietősen felkerekedünk. Részemről barna bőrdzsekit és usankát választok, Nagymesternő pedig egy kis pettyes ruhácskát, ami miatt simán egy évig is csúfolták volna gimnazista osztálytársnői. Drezda kellemes meglepetés a régi DDR-es emlékekhez képest. Immáron teljesen rendes német városban kószálunk, csak néhány épület emlékeztet a dicstelen múltra. A népek mosolygósak, a boltok jól kinézők, a kávézók barátságosak. Legfőképpen pedig: minden nagyon szépen, a részletekre is figyelően kidolgozott. Nem hiszem, hogy ehhez a fajta rendhez csak pénz kellene, bár semmi kétség az is kell hozzá nem is kevés. Ehhez talán az is kell, hogy a tulajdonosok hosszabb távra tervezzenek. Ne elégedjenek meg az olcsó és gyorsan pusztuló alapanyagokkal, hanem tartós holmikba ruházzanak be és folyamatosan figyeljenek arra, amit felépítettek. Ebéd közben a Stern magazint lapozom végig, és az a furcsa érzésem támad, hogy a Stern, vagy a Spiegel kinézete, typója és tartalma semmit sem változott az elmúlt húsz évben, mégis jó. Egyszerűen kortalan. A National Geographicon kívül nem ismerek olyan sajtóterméket, amiről ez elmondható. És ha már itt tartunk, nekünk például egyáltalán nincsen is olyan nagyalakú, fényes papírra nyomott magazinunk, mint a Stern. Férfimagazinunk van, női magazinunk van, napilapjaink vannak, de olyan politikai-közéleti magazinunk mint a Stern – nincsen. Kétoldalas tökéletes fénykép az égő Dán nagykövetségről – nincs is újságunk, aki saját fotóst és tudósítót küldene külföldre. Akárhogy is nézem bőven van mit behoznunk.

Kalauzuk Dávid szerint Drezda a nagy alapterületéhez viszonylag kevés lakossal rendelkezik, ami szerencsés kombináció, mert kellően nagy tér áll mindenki rendelkezésére, viszont a közösség mégis kellően számos ahhoz, hogy el tudja tartani a kultúra munkásait is. Ennek jól látható jele nem csak a város épületeinek és zugainak a szépülése, de a randa trafóházak kidekorálására kiírt pályázat is.

Hiába keresem a lebombázott és emlékhelynek meghagyott Frauenkirche üszkös köveit – legnagyobb meglepetésemre a templom teljesen újjáépítve áll a helyén. A poén kedvéért a régi – gyújtóbombáktól megfeketedett – köveket beépítették az új falba, így a denkmal funkció sem veszett el. Furcsa érzés egy monumentális, mégis zsír új templomban lenni, de mindenképpen élmény. Csodaszép.

Az óváros épületeit elnézve nehéz elhinni, hogy mindez füstölgő romhalmaz volt Drezda terrorbombázása után, pedig ez a helyzet. "Kurva szép" áradozik Nagymesternő az ódon épületek láttán, majd a Zwinger hochelegáns kávézójában vaníliafagyis almáspitéje közben kifejti, hogy le tudná élni így az életét múzeumról múzeumra, kávéházról étteremre járva. Vagyunk ezzel így néhányan – nyugtatjuk meg ;)

Harmadik nap: Drezda-Berlin

- Szerinted milyen egy igazán jó szerelmi történet?
- Kurz und schmerzlos.

Bőséges reggelink után elbúcsúzunk atomfizikus barátunktól és ráhajtunk az autobahnra. Mintha benyomták volna a tempomatot 130-ra, mindenki egy sebességgel hajt. Amíg a Budapest-Siófok távon percenként előz egy egy-egy összeférhetetlen bmw vagy audi, addig itt szinte senki se hajt gyorsabban a megengedettnél. Nem is érzem ennek szükségét, már rám is átragadt a rendi német stílus. Amilyen nyílegyenesen behajtottunk a Helgolandstrasséra Drezdában, ugyanolyan simán guruluk be most is célállomásunkra.

A Wannsee parti kastélyban elfogyasztjuk második reggelinket, a csajok megigazítják magukat, aztán irány Berlin mitte. A Zwinger után a Hamburger Bahnof kortárs múzeum kapuit is csont nélkül megnyitják az újságíróigazolványok. Óriási terek, óriási Andy Warhol vásznak, óriási installációk. Berlin szemmel láthatóan tobzódik a méretekben, és igaz ez nem csak a múzeumra de a gigantikus új vasútállomásra is, ahol a schnellbahnról leszálltuk. Ez utóbbi birodalmi méretű beton-fém-üveg presztízsberuházás, az utolsó csavarig teljesen új, teljesen precíz, minden részletében abszolút tökéletes. Összefacsarodik a szívem, ahogy párhuzamként a mi Kossuth téri metróállomásukra gondolok.

övet-menet a lányok önfeledt csacsogásából blikket és sztármagazint meghazudtoló részletességgel értesülök róla, ki jár kivel, ki szakított kivel, ki nyal kinek. Ki az aki arcpirítóan nyomul és ki az, aki méltatlanul marad a háttérben. A hihetetlen pletykákból és történetekből egy ijesztően dekadens szubkultúra képe bontakozik ki. Csajszi dolog ez, egyik fülemen be, a másikon ki.

Ahogy egyre közelebb érünk az Alexander platz legendás TV-tornyához, ahol szerény vacsoránkat tervezzük elkölteni a város felett, úgy válik egyre erősebbé az érzés, hogy kölyökkoromban már jártam itt. A lassan körbe forgó étterem és közönsége a régi dédéeres időkre hajaz – a körbe forgó várost a yamaha szintin játszó szürkezakós bácsi dalait hallgatva nézzük meg jónéhányszor. Mellettünk kevéssé rokonszenves pocakos bőrnadrágos buzipár játssza az eszét. Noemi (úgy is, mint berlini traszvesztita expertin) hétvégi melegeknek kategorizálja őket, akik egy-egy lopott szombaton gyerekeiket és feleségüket hátrahagyva vidámkodnak. Lelkük rajta.

A Oranienburger strasszét szegélyező jóseggű lányokat a népnyelv Natasának hívja, és még hölgykísérőim is elismerik – hogy minden sztereotípiával ellentétben igen jól néznek ki. Noemi témába vágó kutatásai szerint nem csak helyesek, de kedvesek és jólelkűek is, több megerősített városi legenda is létezik a bajba jutott utazókat önzetlenül megsegítő lányokról. Az esti kocsmázás után hajnali kettőre érünk vissza szállásunkra, ahol váratlan fordulattal Mathias és Urška Ljubjanából (aka Laibach)
Laibach szlovén zenekar szlovén mézes pálinkával kínál minket ismeretlenül a téli kert teraszán. Nyilván elfogadjuk, így további hosszas gyertyafényes italozás veszi kezdetét az ódon falak között. A holnapi reggeliből félek már csak maradék jut majd, mert hogy tízig nem kelünk fel, az szinte biztos...

Negyedik nap: Berlin

- Nem mondod! Tényleg biszex?
- Á, csak most találtam ki...

A Checkpoint Charlie irányába indulunk, mégiscsak a valaha volt kettéosztottság a legizgalmasabb történet, amiről ez a város mesélni tud. Tágas a tér, kényelmesen és ingyen parkolunk le a legendás ellenőrzőpont közvetlen tőszomszédságában. Hihetetlen, hogy itt nem is olyan régen még tényleg katonák néztek farkasszemet. Mostanra ebből abszolút semmit sem érzek, a szuvenír pólók és egyenruhák már cseppet sem ijesztőek. Jó arra gondolni, hogy immáron semmi de semmi hasonló fenyegetés nincsen a környékünkön, nyugodtan és jólétben sétálhatok itt is, otthon is. Szinte teljesen elfelejtettem, hogy nem mindig volt ez így, még az én életemben sem.

- Nem mondod! Tényleg biszex?
- Á, csak most találtam ki...

A Checkpoint Charlie irányába indulunk, mégiscsak a valaha volt kettéosztottság a legizgalmasabb történet, amiről ez a város mesélni tud. Tágas a tér, kényelmesen és ingyen parkolunk le a legendás ellenőrzőpont közvetlen tőszomszédságában. Hihetetlen, hogy itt nem is olyan régen még tényleg katonák néztek farkasszemet. Mostanra ebből abszolút semmit sem érzek, a szuvenír pólók és egyenruhák már cseppet sem ijesztőek. Jó arra gondolni, hogy immáron semmi de semmi hasonló fenyegetés nincsen a környékünkön, nyugodtan és jólétben sétálhatok itt is, otthon is. Szinte teljesen elfelejtettem, hogy nem mindig volt ez így, még az én életemben sem.

A régi keleti oldalon andalgunk tovább. A fal leomlása utáni hónapokban itt folyamatosan dübörögtek a munkagépek, és nem is hiába. A Friedrichstrasse épületei világvárosiak. Pontosan azt látom, amire számítottam, egy döbbenetesen megújult városrészt. Az amúgy metsző hidegben jó szolgálatot tesznek előrelátóan felvett polárcuccaim, de ezzel Noemi nincsen így. Már csak egy kis jóidő végett is benézünk az útbaeső Lafayette áruházba. A Gucci táskákat nézegetve és az átriumban játszó zongoristát hallgatva szomorúan konstatáljuk, hogy rögös és hosszú az út, amíg egy egyedülálló pesti lányból unatkozó német feleség válik. Hogy megéri, az nem kérdés – az alant kávézó népekről lesüt a jólét és a gondtalanság.

Akármerre is nézek ebben a városban – nem unatkozom. A jellegtelen és a formabontó épületek rejtélyes módon alkotnak szemet gyönyörködtető rendszert. A legunalmasabb szürke háznak is megvan a maga helye a kompozícióban. Még télen is, egyetlen zöld levél és kerthelység nélkül is imponáló a környék, de semmi kétség, hogy nyáron az Unter den Linden és környéke még ennél is sokkal szebb. Kedvelem ezt a helyet.

A nap végére indiai éttermet választunk Koncz Zsuzsa ajánlásával, és nem is bánjuk meg. Vacsora közben további elképesztő női- és társasági titkoknak leszek tudója. Ha bárki a közelünkben ért magyarul, az több főoldalra elégséges bulváranyagot jegyzetelhetne le. Az étteremben erre szerencsére kevés az esély, hallótávolságon belül csak jól nevelt német család vacsorázik három jól nevelt orgonasíp gyermekével. Zsibongó fejjel, tele pocakkal és több liter borral hajtunk vissza szállásunkra, ahol az alkoholt a társaságra bízom, rám holnap hosszú hazavezetés vár...

Ötödik nap: Berlin-Drezda-Budapest

- Uuuuuh, na most három-négy napig ígérem nem iszom.
- Ugyan már, jó lesz az egy-két napnak is...

Talán nem kell mondanom – ma is majdnem délig alszunk. A késői reggelit viharsebes összekészülés és nagy ölelgetős elbúcsúzás követi, azután huss, már gurulunk is tova. Berlinből kihajtva az eddigiekhez képest nem hogy kevésbé látványos, de kifejezetten gusztustalan városrészeken is áthajtunk. Az orosz mintára épült gigantikus lakótelepek nem kicsit riasztóak: meg is zavarodnék, ha itt kellene laknom.

Nagymesternő instrukciót követve két nagyáruházban állunk csak meg, egyszer még Berlinben, egyszer Drezdában. Az elmúlt négy napban semmit nem vettünk amit ne ettünk vagy ittunk volna meg azonnal, de vásárfia nélkül nyilván nem mehet haza. Amíg otthon soha nem használom a kártyáimat, addig az elmúlt napban éppen fordítva – csak azokat használtam. Most, a legutolsó napon nehezményezi csak egy kasszás hölgy, hogy nincs is aláírva a kártyám, és így kann nicht kontrollieren az aláírásomat. Mondom neki tréfásan, hogy semmi gond, gyorsan aláírom a kártyát is. Nem érti a viccet, így kiszórom elé a rendesen aláírt Visa kártyámat is – ettől megnyugszik.

Drezdában a Karstadt nagyáruházban ebédelünk meg, váratlanul pazar körülmények között. Nem ikea-jellegű sorbanállós kiválogatós az étterem, hanem svédasztalos, óriási alapterületen és óriási választékkal. Ehhez képest kutya közönséges pizzaszeletet tolok eperhabos desszerttel, éééés már indulok is. Szerencsésen, gyorsan, és még világosban átjutunk a hágón, majd sietősen elhagyjuk Németországot. Német popslágerek, Karády Katalin és Pepe LePunk bootlegek tartják bennünk a lelket, na meg számolatlan kávé az útbaejtett benzinkutaknál. A cseh és szlovák kutak zavarba ejtően ugyanolyanok mint nálunk, annyi a különbség, hogy az Algida jégrémes hűtőben Sportszeletes helyett Lentilkis van. Útközben bőven van időnk megosztani a szuperhős- és a költő-lét titkait, amit meg is tesszük. Immáron tudom, hogyan íródik egy-egy vers, hogyan készült a Café X, cserébe elárulom, hogyan és milyen motivációval is indult majd nyolc éve az ÉK projekt. Jól szuperálnak a vadi új téli gumik – a több száz kilométeren egyetlen egyszer sem csúszunk meg mindeközben.

A kis országok (igazából magunkat is beleértve) még mindig magától értetődőnek tekintik az utazók megvámolását – ezúttal Csehországból kifelé tudatja velünk a határőr szinte kacagva, hogy autópálya matricával kellene rendelkeznünk. Nyilván egyetlen ilyen táblával sem találkoztunk sem oda sem vissza, de neki van egyenruhája és oldalfegyvere, amivel nehéz vitatkozni. Az öreg Héjjas szavai jutnak eszembe: autózni luxus, és aki ezt teszi, az szokja meg hogy luxusadót kell utána fizetnie. Fogcsikorgatva perkálok és máris sztornózom a tervezett Prágai látogatásomat. Legalább a méreg ébren tart.

Ismét magyar földön. Meg kell állapítsam, hogy csodaszép az autópályánk, bele is taposok a gázba. Perceknek érzem csak a időt, és már benn is vagyunk a városban. Mindenütt jó de legjobb otthon: saját fürdőkád, saját melegvíz, saját ágy. Köszönöm mindenkinek, danke schön, danke sehr!

Bónusz: Noemi novellája

Noemi írása nagyjából utunk alatt íródott, a címe A tökéletlen város,
Die unvollkommene Stadt. itt olvasható