Éjfél Kapitány
Németországban
Levél Éjfél Kapitánynak...

Első nap: Budapest-Prága-Drezda

- Menyivel is lehet menni? kétszáztizzel?
- Ez ugye költői kérdés volt?

Kis szőrkabátjában viháncolva vágódik be az első ülésre. Amúgy rendes lány - szigorúan meghagytam neki, hogy csak annyi csomagot hozhat, amit maga is elbír, és így is tett. A degeszre pakolt óriási hátizsák nagyot puffan a csomagtartóban, majd beletaposok a gázba.

Yeah behajtunk Prágába, és ott a parton ahol szoktunk megebédelünk - csacsogja. Szuper. Akkor mondd az irányt. Ja, azt nem tudom, a Gryllus Dorka ismeri csak a várost, ő lakott itt. Ehem... Akkor új terv: megállunk ez első helyen ahol le tudunk parkolni, és megebédelünk a legközelebbi helyen. Azért arra ne számíts, hogy az U Kalicha lesz a legelső vendéglő - régen jártam itt, teszem hozzá előre mentegetőzve. Leparkolunk az urológiai klinika mellett, és ha nem is az első, de a második vendéglő bejárata felett a derék katona vigyorog a cégéren, velem együtt. Bingo. Első osztályú gulash knédli a jutalmam, a pincér magyar étlappal és tört magyar szóval kedveskedik. Minőségi, mégsem lehúzós a hely, szerencsére mit sem változott az elmúlt ezer évben, leszámítva talán a piszoár Tesla gyártmányú futurisztikus infraérzékelőit.

Prágát elhagyva a térkép szerint kis szünet van az autópályában - és sejtésem hamar beigazolódik: hegyek emelkednek előttünk. A hágón csak lépésben haladunk a végeláthatatlan kamionoszlopban. Besötétedett, a hó szakad, a szélvédőn az út mocska. Egyedüli üdítő színfoltok a határszéli élőhúsra szakosodott települések bárjai, ahol a kivilágított kirakatokban táncoslányok csalogatják az átutazókat. A csajok kinézetéről erősen megoszlanak a vélemények az autóban, szerintem a célnak kiválóan megfelelnek, Nagymesternő szerint baromi rondák. Ez utóbbi vélemény objektivitását persze megkérdőjelezi, hogy Nagymesternő szemüvege nélkül el sem lát a vonatkozó kirakatokig...

Még egy Dave Stewart cd, még egy Illés remix lemez, még egy határsorompó, majd  nyílegyesen jutunk el Helgoland strasséig - köszönhetően a zseniális Map24 útvonaltervező outpujának. Tiszteletünkre meleg vacsora, matrac a sarokban, majd részemről fél üveg sör után azonnali bealvás. Ráérek holnap körülnézni, hová is kerültem.

Második nap: Drezda

- Tegnap este ittunk egy kicsit és érzelmi vizekre eveztünk...
- Leszoptad?
- Tahó.

Vagyok nagy fotográfus a Playboy magazintól, riogatom az álmosan sminkelő Nagymesternőt, bezsebelve a beszólásért járó gyalázkodást. Majdnem dél van mire feltápászkodunk így az életmentő dupla kávé és narancslé után sietősen felkerekedünk. Részemről barna bőrdzsekit és usankát választok, Nagymesternő pedig egy kis pettyes ruhácskát, ami miatt simán egy évig is csúfolták volna gimnazista osztálytársnői. Drezda kellemes meglepetés a régi DDR-es emlékekhez képest. Immáron teljesen rendes német városban kószálunk, csak néhány épület emlékeztet a dicstelen múltra. A népek mosolygósak, a boltok jól kinézők, a kávézók barátságosak. Legfőképpen pedig: minden nagyon szépen, a részletekre is figyelően kidolgozott. Nem hiszem, hogy ehhez a fajta rendhez csak pénz kellene, bár semmi kétség az is kell hozzá nem is kevés. Ehhez talán az is kell, hogy a tulajdonosok hosszabb távra tervezzenek. Ne elégedjenek meg az olcsó és gyorsan pusztuló alapanyagokkal, hanem tartós holmikba ruházzanak be és folyamatosan figyeljenek arra, amit felépítettek. Ebéd közben a Stern magazint lapozom végig, és az a furcsa érzésem támad, hogy a Stern, vagy a Spiegel kinézete, typója és tartalma semmit sem változott az elmúlt húsz évben, mégis jó. Egyszerűen kortalan. A National Geographicon kívül nem ismerek olyan sajtóterméket, amiről ez elmondható. És ha már itt tartunk, nekünk például egyáltalán nincsen is olyan nagyalakú, fényes papírra nyomott magazinunk, mint a Stern. Férfimagazinunk van, női magazinunk van, napilapjaink vannak, de olyan politikai-közéleti magazinuk mint a Stern - nincsen. Kétoldalas tökéletes fénykép az égő Dán nagykövetségről - nincs is újságunk, aki saját fotóst és tudósítót küldene külföldre. Akárhogy is nézem bőven van mit behoznunk.

Kalauzuk Dávid szerint Drezda a nagy alapterületéhez viszonylag kevés lakossal rendelkezik, ami szerencsés kombináció, mert kellően nagy tér áll mindenki rendelkezésére, viszont a közösség mégis kellően számos ahhoz, hogy el tudja tartani a kultúra munkásait is. Ennek jól látható jele nem csak a város épületeinek és zugainak a szépülése, de a randa trafóházak kidekorálására kiírt pályázat is.

Hiába keresem a lebombázott és emlékhelynek meghagyott Frauenkirche üszkös köveit - legnagyobb meglepetésemre a templom teljesen újjáépítve áll a helyén. A poén kedvéért a régi - gyújtóbombáktól megfeketedett - köveket beépítették az új falba, így a denkmal funkció sem veszett el. Furcsa érzés egy monumentális, mégis zsír új templomban lenni, de mindenképpen élmény. Csodaszép.

Az óváros épületeit elnézve nehéz elhinni, hogy mindez füstölgő romhalmaz volt Drezda terrorbombázása után, pedig ez a helyzet. "Kurva szép" áradozik Nagymesternő az ódon épületek láttán, majd a Zwinger hochelegáns kávézójában vaníliafagyis almáspitéje közben kifejti, hogy le tudná élni így az életét múzeumról múzeumra, kávéházról étteremre járva. Vagyunk ezzel így néhányan - nyugtatjuk meg ;)

Harmadik nap: Drezda-Berlin

- Szerinted milyen egy igazán jó szerelmi történet?
- Kurz und schmerzlos.

Bőséges reggelink után elbúcsúzunk atomfizikus barátunktól és ráhajtunk az autobahnra. Mintha benyomták volna a tempomatot 130-ra, mindenki egy sebességgel hajt. Amíg a Budapest-Siófok távon percenként előz egy egy-egy összeférhetetlen bmw vagy audi, addig itt szinte senki se hajt gyorsabban a megengedettnél. Nem is érzem ennek szükségét, már rám is átragadt a rendi német stílus. Amilyen nyílegyenesen behajtottunk a Helgolandstrasséra Drezdában, ugyanolyan simán guruluk be most is célállomásunkra.

A Wannsee parti kastélyban elfogyasztjuk második reggelinket, a csajok megigazítják magukat, aztán irány Berlin mitte. A Zwinger után a Hamburger Bahnof kortárs múzeum kapuit is csont nélkül megnyitják az újságíróigazolványok. Óriási terek, óriási Andy Warhol vásznak, óriási installációk. Berlin szemmel láthatóan tobzódik a méretekben, és igaz ez nem csak a múzeumra de a gigantikus új vasútállomásra is, ahol a schnellbahnról leszálltuk. Ez utóbbi birodalmi méretű beton-fém-üveg presztízsberuházás, az utolsó csavarig teljesen új, teljesen precíz, minden részletében abszolút tökéletes. Összefacsarodik a szívem, ahogy párhuzamként a mi Kossuth téri metróállomásukra gondolok.

Jövet-menet a lányok önfeledt csacsogásából blikket és sztármagazint meghazudtoló részletességgel értesülök róla, ki jár kivel, ki szakított kivel, ki nyal kinek. Ki az aki arcpirítóan nyomul és ki az, aki méltatlanul marad a háttérben. A hihetetlen pletykákból és történetekből egy ijesztően dekadens szubkultúra képe bontakozik ki. Csajszi dolog ez, egyik fülemen be, a másikon ki.

Ahogy egyre közelebb érünk az Alexander platz legendás TV-tornyához, ahol szerény vacsoránkat tervezzük elkölteni a város felett, úgy válik egyre erősebbé az érzés, hogy kölyökkoromban már jártam itt. A lassan körbe forgó étterem és közönsége a régi dédéeres időkre hajaz - a körbe forgó várost a yamaha szintin játszó szürkezakós bácsi dalait hallgatva nézzük meg jónéhányszor. Mellettünk kevéssé rokonszenves pocakos bőrnadrágos buzipár játssza az eszét. Noemi (úgy is, mint berlini traszvesztita expertin) hétvégi melegeknek kategorizálja őket, akik egy-egy lopott szombaton gyerekeiket és feleségüket hátrahagyva vidámkodnak. Lelkük rajta.

A Oranienburger strasszét szegélyező jóseggű lányokat a népnyelv Natasának hívja, és még hölgykísérőim is elismerik - hogy minden sztereotípiával ellentétben igen jól néznek ki. Noemi témába vágó kutatásai szerint nem csak helyesek, de kedvesek és jólelkűek is, több megerősített városi legenda is létezik a bajba jutott utazókat önzetlenül megsegítő lányokról. Az esti kocsmázás után hajnali kettőre érünk vissza szállásunkra, ahol váratlan fordulattal Mathias és Urška Ljubjanából (aka Laibach) szlovén mézes pálinkával kínál minket ismeretlenül a téli kert teraszán. Nyilván elfogadjuk, így további hosszas gyertyafényes italozás veszi kezdetét az ódon falak között. A holnapi reggeliből félek már csak maradék jut majd, mert hogy tízig nem kelünk fel, az szinte biztos...

Negyedik nap: Berlin

- Nem mondod! Tényleg biszex?
- Á, csak most találtam ki...

A Checkpoint Charlie irányába indulunk, mégiscsak a valaha volt kettéosztottság a legizgalmasabb történet, amiről ez a város mesélni tud. Tágas a tér, kényelmesen és ingyen parkolunk le a legendás ellenőrzőpont közvetlen tőszomszédságában. Hihetetlen, hogy itt nem is olyan régen még tényleg katonák néztek farkasszemet. Mostanra ebből abszolút semmit sem érzek, a szuvenír pólók és egyenruhák már cseppet sem ijesztőek. Jó arra gondolni, hogy immáron semmi de semmi hasonló fenyegetés nincsen a környékünkön, nyugodtan és jólétben sétálhatok itt is, otthon is. Szinte teljesen elfelejtettem, hogy nem mindig volt ez így, még az én életemben sem.

A régi keleti oldalon andalgunk tovább. A fal leomlása utáni hónapokban itt folyamatosan dübörögtek a munkagépek, és nem is hiába. A Friedrichstrasse épületei világvárosiak. Pontosan azt látom, amire számítottam, egy döbbenetesen megújult városrészt. Az amúgy metsző hidegben jó szolgálatot tesznek előrelátóan felvett polárcuccaim, de ezzel Noemi nincsen így. Már csak egy kis jóidő végett is benézünk az útbaeső Lafayette áruházba. A Gucci táskákat nézegetve és az átriumban játszó zongoristát hallgatva szomorúan konstatáljuk, hogy rögös és hosszú az út, amíg egy egyedülálló pesti lányból unatkozó német feleség válik. Hogy megéri, az nem kérdés - az alant kávézó népekről lesüt a jólét és a gondtalanság.

Akármerre is nézek ebben a városban - nem unatkozom. A jellegtelen és a formabontó épületek rejtélyes módon alkotnak szemet gyönyörködtető rendszert. A legunalmasabb szürke háznak is megvan a maga helye a kompozícióban. Még télen is, egyetlen zöld levél és kerthelység nélkül is imponáló a környék, de semmi kétség, hogy nyáron az Unter den Linden és környéke még ennél is sokkal szebb. Kedvelem ezt a helyet.

A nap végére indiai éttermet választunk Koncz Zsuzsa ajánlásával, és nem is bánjuk meg. Vacsora közben további elképesztő női- és társasági titkoknak leszek tudója. Ha bárki a közelünkben ért magyarul, az több főoldalra elégséges bulváranyagot jegyzetelhetne le. Az étteremben erre szerencsére kevés az esély, hallótávolságon belül csak jól nevelt német család vacsorázik három jól nevelt orgonasíp gyermekével. Zsibongó fejjel, tele pocakkal és több liter borral hajtunk vissza szállásunkra, ahol az alkoholt a társaságra bízom, rám holnap hosszú hazavezetés vár...

Ötödik nap: Berlin-Drezda-Budapest

- Uuuuuh, na most három-négy napig ígérem nem iszom.
- Ugyan már, jó lesz az egy-két napnak is...

Talán nem kell mondanom - ma is majdnem délig alszunk. A késői reggelit viharsebes összekészülés és nagy ölelgetős elbúcsúzás követi, azután huss, már gurulunk is tova. Berlinből kihajtva az eddigiekhez képest nem hogy kevésbé látványos, de kifejezetten gusztustalan városrészeken is áthajtunk. Az orosz mintára épült gigantikus lakótelepek nem kicsit riasztóak: meg is zavarodnék, ha itt kellene laknom.

 

Nagymesternő instrukciót követve két nagyáruházban állunk csak meg, egyszer még Berlinben, egyszer Drezdában. Az elmúlt négy napban semmit nem vettünk amit ne ettünk vagy ittunk volna meg azonnal, de vásárfia nélkül nyilván nem mehet haza. Amíg otthon soha nem használom a kártyáimat, addig az elmúlt napban éppen fordítva - csak azokat használtam. Most, a legutolsó napon nehezményezi csak egy kasszás hölgy, hogy nincs is aláírva a kártyám, és így kann nicht kontrollieren az aláírásomat. Mondom neki tréfásan, hogy semmi gond, gyorsan aláírom a kártyát is. Nem érti a viccet, így kiszórom elé a rendesen aláírt Visa kártyámat is - ettől megnyugszik.

Drezdában a Karstadt nagyáruházban ebédelünk meg, váratlanul pazar körülmények között. Nem ikea-jellegű sorbanállós kiválogatós az étterem, hanem svédasztalos, óriási alapterületen és óriási választékkal. Ehhez képest kutya közönséges pizzaszeletet tolok eperhabos desszerttel, éééés már indulok is. Szerencsésen, gyorsan, és még világosban átjutunk a hágón, majd sietősen elhagyjuk Németországot. Német popslágerek, Karády Katalin és Pepe LePunk bootlegek tartják bennünk a lelket, na meg számolatlan kávé az útbaejtett benzinkutaknál. A cseh és szlovák kutak zavarba ejtően ugyanolyanok mint nálunk, annyi a különbség, hogy az Algida jégrémes hűtőben Sportszeletes helyett Lentilkis van. Útközben bőven van időnk megosztani a szuperhős- és a költő-lét titkait, amit meg is tesszük. Immáron tudom, hogyan íródik egy-egy vers, hogyan készült a Café X, cserébe elárulom, hogyan és milyen motivációval is indult majd nyolc éve az ÉK projekt. Jól szuperálnak a vadi új téli gumik - a több száz kilométeren egyetlen egyszer sem csúszunk meg mindeközben.

A kis országok (igazából magunkat is beleértve) még mindig magától értetődőnek tekintik az utazók megvámolását - ezúttal Csehországból kifelé tudatja velünk a határőr szinte kacagva, hogy autópálya matricával kellene rendelkeznünk. Nyilván egyetlen ilyen táblával sem találkoztunk sem oda sem vissza, de neki van egyenruhája és oldalfegyvere, amivel nehéz vitatkozni. Az öreg Héjjas szavai jutnak eszembe: autózni luxus, és aki ezt teszi, az szokja meg hogy luxusadót kell utána fizetnie. Fogcsikorgatva perkálok és máris sztornózom a tervezett Prágai látogatásomat. Legalább a méreg ébren tart.

Ismét magyar földön. Meg kell állapítsam, hogy csodaszép az autópályánk, bele is taposok a gázba. Perceknek érzem csak a időt, és már benn is vagyunk a városban. Mindenütt jó de legjobb otthon: saját fürdőkád, saját melegvíz, saját ágy. Köszönöm mindenkinek, danke schön, danke sehr!

Szerinted? Szólj hozzá!

Bónusz: Noemi novellája

Noemi írása nagyjából utunk alatt íródott, szíves engedélyével közlöm itt is:

A tökéletlen város
[Die unvollkommene Stadt]

Horváth Györgyinek

Ha egy városban nem tudunk eligazodni, az még nem jelent sokat. Ahhoz azonban, hogy egy városban úgy bolyongjon az ember, mint valamely erdőben, ahhoz tapasztalatokra is szükség van - kezdi Walter Benjamin feljegyzéseit berlini gyermekéveiről. Csak egy flaneur kezdheti úgy az éveit visszafelé számolni, mint az idegen, aki birtokba vesz egy várost. Ahogy Benjamin kószál, majd leírja a város utcáit és épületeit, az nem erényes vagy bűnös rálátás a csupasz falakra, hanem szédelgés. Kéjes szédülés a fák - nem is, a természetnek itt nincs túl sok szava - a falak, a kiálló oszlopok és épületek között. Másnapra ezek a kéjes és szédületes történelemre emlékeztetik a nézelődőt. Egy másik történetre és egy másik történelemre. Ennek az írásnak is csupán az emberek és a történelem lesznek a tárgyai, valamint tárgy lesz még egy ősi, női mesterség.

     Benjamin Berlinben. Benjamin Berline még a századforduló gyermeke. Akkor veszi kezdetét, amikor épülőben vannak az európai nagyvárosok, keletkeznek a gigantikus terek, a csillogó kirakatok, árkádok, szalonok nyílnak és diadalívek idézik az egykori háborúkat. Az állatkert, a pályaudvar, a vásárcsarnok és a búvóhely; a villamosok, a földalatti, a glancos börtönök és vágóhidak, majd nemsokára az első repülőterek, lassan, mind egy helyen, a városban nőnek a modern élet fogaskerekeivé. A város terei sűrített helyek, ahol egyszerre, egy időpillanatban, akárcsak egy fotográfián, az élet több mozaikkockája véletlen látvány; mindenki véletlenül van éppen akkor a téren, ahogy mindenki véletlenül épp akkor kerül egy író elbeszélésébe, egy kószáló leírásaiba.

     A városok tértervezői nyilván az emlékezetnek építik fel az új látványt, így új és régi egybegyúrva, egymásra rakódva, rétegesen épül bele az egész Berlinbe. A jó kezű munkások - úgy emlékezhetünk rájuk - egyetlen dolgot kívántak elkerülni, amikor egyetlen nagy térbe szerettek volna ennyi mindent megörökíteni: azt, amit a Korszerűtlen elmélkedések hiányol a németekből: a felejtést. Akik a modern városokat tervezik, elfelejtenek felejteni. Úgy látszik, valami nagyobb csapás, ütközet, harc vagy gyilkosságok kellenek, hogy a város tényleg leomoljon és ráébredjen saját felejtésére.

      Vajon ma milyen város Berlin, felejtő vagy emlékező?

     Azt hiszem, alig akad utazó, aki a városban barangol és ne tenné fel a kérdést. Berlint lerombolták és újraépítették, aztán még egyszer: lerombolják és újraépítik. Három korszak ma három réteggé válik utcáin, szabad szemmel is látható korszakok. A várost összesen kétszer felejtették el az elmúlt században, de nemrég újra kinőtt a földből. Tehát nem engedte, hogy elfeledjék. Az emlékezethez, úgy látszik, mégiscsak a felejtés áll a legközelebb. Csakhogy ez a mai város, már alig-alig hasonlít arra, amit Benjamin láthatott. Berlin házai, falai, épületei gigantikusan nőnek, ugyanakkor egy másik Berlin alig-alig látható, a másik Berlint nem lehet újra felhúzni; láthatók viszont lukak, foghíjas telkek, olyan jelek, melyek egyértelműen a múltra utalnak. Ők maguk nem a múlt jelei, hiszen lukak. Csak utalnak rá, hogy régebben, valamikor létezett egy másik város, amíg valaki be nem tömi őket. A foghíjak helyén új dolgok épülnek, amik nem egyszerűen tömések lesznek, hanem semmi közük nem lesz a régihez, legfeljebb egy-egy gúnyos utalást tesznek rá.

     Aki ma Berlinben jár múzeumokban, filmparavánokon és könyvekben találja meg az egykori várost. Ha azt mondjuk, Berlin aligha engedi magát elfelejteni, akkor némi ellentmondás van mondatunkban. Hiszen inkább a történelembe írt városra és nem pedig egy valóban látható, nagy volumenekben épülő városra gondolunk.

     Berlinben például alig élnek “berliniek”. Ott jártamkor - bár belátom, egy találkozás, egy ismeretség csupa véletlenek sorozata - mégsem találkoztam egyetlen echte berlinivel sem.

    Lyuk az emlékezetben

      Az újnak alig van köze a régihez, mégis. A régi legfeljebb a látható dolgok negatívja lehet, valami olyan, amiről jobb nem beszélni, valami olyan, amit szívesen felejt el az ember. Aki látott már halottat meghalni, tudja, miről beszélek. Az utolsó mozdulata a hugyozás. Amit helytelenül úgy mondanék, a haldokló szarik a világra. Arra, ami történt, és arra is, ami történik vagy történni fog. Ez az egyetlen cselekedete az embernek, aminek számára valószínűleg semmilyen következménye sem lesz.

     A lyukak úgy sorakoznak, olyan ritmusosan állnak a városban, mint a hiányzó láncszemek, mint egy élet elfelejtett pillanatai, vagy egy elszakított női nyaklánc kopott gyöngyei közül  a hiányzó láncszem. Azt hisszük, a hiányzó szem helyén egyszer valami szépen csillogott, mert úgy képzeljük, ami nincs már, biztosan szebb, tökéletesebb, vagy kegyetlenebb és borzalmasabb volt, mint ami most van. Az emlékezet logikai lényege a túlzás. Tehát, ha egy sorozatból (Berlin története) hiányzik valami (∞), ott ahol nincs semmi, kellett valaminek lennie, tehát jelöletlen jelet képzelünk oda. Ezek a hiányzó láncszemek kitalálhatók. Mondjuk úgy, ahogy Berlinben megyünk az utcán és azt gondoljuk, itt állt egy ház, ez és ez lakott benne, ez meg ez volt az apja, ez meg ez lett a foglalkozása, ez meg ez történt vele a háborúban, ezért meg azért halt meg, azért meg elítélték, az nem halt meg, besúgó volt, elhárító, kínzóember, táborépítő, táborlakó vagy épp mindenki barátja; az meg az is itt élt, ebben a házban, itt vannak a hiányzó jelek, ♀ ♂, W, SS,Y,, … ilyenek.

     Lehet, nem jó ez a sorrend, talán mert az ember nem elsősorban nő. Szóval valaki nem jött haza, beállt a stáziba, katona volt, megerőszakolták, Trümmerfrau lett belőle, az meg tanár, szovjet, elment a BRD-be a DDR-ből. Amerikában él. Ez meg ez kőműves, falat húzott, fiatal menedzser, építőmester; az meg az katona, őrködött, ez meg lukat fúrt a Fal alá és benne volt a nyugati tévében. Átszökött, a szeretőjével és a diplomatatáskájával.  Itt hagyta a lányát és a férjét, megszökött a kollégájával, ez meg ez meggazdagodott, ez meg ez […].  A hiányzó láncszemeknek csak a hiányzó történelem lesz a metaforájuk, a konkrétumok eltűnnek, s hogy ki hová ment, az majd szép lassan felszívódik a felejtésben. Csak hasonlatok maradnak, “csak” írom, mert az említett emberek történetei csak hasonlítani fog az eredeti történetre, amit már nem tudunk a megmaradt fal darabjaiból leolvasni. Berlinben nagyon sokan hordanak láncot.

      Nem szerettem Berlinben flangálni és Berlint sem szerettem. Sokáig nyomasztott, valami hasonló, mint amiről a Korszerűtlen elmélkedések értekezik, talán az állandóan szembe jövő történelem, vagy más. Útikönyveket vásároltam, boltokat jártam, előadásokra mentem, mozikba ültem, de semmi sem kötött le igazán, és mondhatom, még provinciálisnak is éreztem a várost. Provinciálisnak éreztem a város néhány sarkát, azt a projektszerű erőlködést, ami a mesterséges és steril életet lehelte az omladozó, de mégis valahogy emberi falakba. Nem kedveltem különösebben azt, ahogyan a németek mereven figyelik, miként sikerült a projekt, hogyan veszik át a turisták, az idegenek az ő városukat és hogyan lesz részük az ő mesterséges bűnbánatukban. Figyelték azt is, ahogy az utazó figyel, követték, hogy merre tekint, utasították, hogy menjen és kihallgatták, tudni akarták, mit gondol róluk, szóval irányítani akarták a lépéseit.

     De ez ma már nincs így, szeretem Berlint. Több okom van rá. Illetve talán nem is az a jó szó rá, hogy szeretem. Inkább az, Berlin csodálatos. Egyik pillanatról a másikra változik. Valami történt a színfalak mögött, észre vehettem, és az megnyugtatott. Megláttam egy másik Berlint. Ami azonban nem az a folyton hiányolt másik volt, a falak mögött álló, régi, hanem tényleg egy másik, egy új, számomra legalábbis addig ismeretlen város. De még ne szaladjunk előre!

     Nem szerettem az antikvárius pultokat sem, mert rám akarták sózni a történelem szuvenírjeit, a vörös csillagot, a sárga csillagot, a jelvényeket, a kalasnyikovot, a chek point charlie-t kerültem. Tulajdonképp először az oroszdiszkót sem szerettem. 

    Az oroszdiszkó

      Az oroszdiszkóban Kafka a második leghíresebb író, mert K betűvel kezdődik a neve, mint Kaminernek. Kaminer azt mondja egy interjúban, hogy Kafkát a humora miatt szereti. Majd avval folytatja, hogy szegény, tehetséges Kafkát a kapitalizmus semmisítette meg. Az oroszdiszkóban mindenki tudja, hogy ami Kafkát keserűvé és szegénnyé tette, az Kaminert gazdaggá és boldoggá. Kaminer ugyanis a múltból él. Az interjút vélhetőleg többen olvassák Berlinben, mint Kafkát valaha fogják Prágában, Berlinben és mondjuk Budapesten összesen. (Nemrég magyarul is megjelent a könyve.) Kaminer egyébként egy jó író. Van humora és igencsak éles nyelven tud szólni a szocialista Szovjetunióról, olyan posztszoc stílusban ír, aminek már semmi köze a szocialista realistákhoz. De ez most nem is annyira érdekes, mint az író német hatása. (Ugyanis az nagyobb, mint az orosz, Kaminer németül ír.)

     Berlin K. szerint egy nagy falu, ezért szereti. K. szeret itt élni, tehát K.-nak igaza van, ha itt marad. Nemsokára a Schönhauser Allén járunk, meglátjuk. Ja, K. még hozzáteszi, hazája mindig Oroszország marad: K. csupán 1990 óta él Berlinben.

     Sokáig úgy éreztem Berlinben nem tudok eligazodni. (Több, mint 25 vasútvonal, S-bahn és U-bahn vonal hálózza be.) Ez persze több mindenen múlt, rajtam és a városon elsősorban, meg utazótársamon. (Lehetetlen mindent a múltra fogni, amikor az emlékeiről ír az ember.) Cipeltem magammal a saját képeimet, a szocialista iskolai nevelésről, az úttörőcsapatról, a gonosz iskola-igazgatónőről, a rossz olvasmánylistákról, és persze egy Örs vezér téri hagymaszagú fagyizóról, ahol minden évben több órát töltöttem tavasztól őszig; és mindazokat a későbbi olvasmányokat, Hoffmann, Kleist, Benjamin, Benn, Celan, akiktől hallottam már Berlinről, amikor még Budapesten voltam. Csakhogy - azt mondja Cicero -: a hely emlékezete egy utánozhatatlan erő. Hogy is van ez? Tulajdonképpen azt mondja, hogy egész más gondolni valamire és látni valamit. Nem ugyan azon a helyen állok, ha gondolatban járok valahol, és nem ugyanabban a városban járok, amikor meglátom - mondjuk - Berlint. Imagines et loci. A képek és a helyek egészen másféle tudást rejtenek.

     A helyek, amennyiben a kulturális emlékezet helyei, valami helyett állnak, helyettesítenek, inkább szimbolumok. De egy hely, ha csak érzékeltet valamit, akkor allegória. Az előbbi hely inkább egy egész kultúra vagy közösség számára épül, ez utóbbi pedig inkább egy személy, vagy az irodalom számára, olyan hely, ami akár szöveggé is válhat, mint mondjuk Párizs Baudelaire verseiben vagy Berlin Benjamin és Celan írásaiban. Egy város szövete, ha szöveggé válik, olvasni lehet benne, akárcsak a poétikus műveket. A valóságos hely, a látható Berlin, azt hiszem, sehol sincs jobban leírva, mint a látható “valóságban”. Van valami félelmetes csalás a kulturális emlékezet bevett helyeiben, mondjuk Berlin esetében a Zsidó Múzeumban, a fal darabjaiban, a Mahmal labirintusában, a terror topográfiájában és még akár a Brandenburgi Kapuban is. A hely, valamilyen hely abban a pillanatban halott, merev és hideg, (Lévi-Strauss mondja ezt), ha a közös emlékezet részévé válik, olyas valamivé, akárcsak az egyiptomi piramisok.

    Natasa

      Itthon vagyok, megérkeztem, nézem őt. Látom, reggel a tükörben, napközben, ha rá emlékeztet valami, vagy ha már itthon vagyok és vele vacsorázom. Erősen szőkített, vastag szája van. Arca csupa festék. Kissé rideg és modoros a mosolya, tudja, hogyan kell. Az lenne a jó, ha mindenki megkívánná, aki elmegy mellette. Szép nő. Épp olyan, ahogyan az útikönyvek jellemezik a szép német embereket. Kiderült, hogy ő ne is német, hanem orosz. Natasának hívják. Az egyik nagymamája ukrán.

      Mikor megérkeztem, nem sokkal utána hallottam először a russendiskoról. Az oroszdiszkó a Kaffe Burgerben van, mondták. Endéká, ruszki, Ossi, magyar, lengyel, szlovák fiatalok járnak oda, angolok, sokan, meg olaszok és svájciak, nekik van pénzük, meg az amerikaiaknak és a kínaiaknak, kajálják a ruszkidiszkót, ünneplik a szocializmust.

     Tökéletes nyár volt: hideg és unalmas. Német nyár. H., az egyik barátom barátja sokat vitt engem és egyik közös barátunkat, akkori szerelmemet, V.-t, meg… végül is mindegy még kiket, szóval több kocsmazarándoklatra vitt el minket. Igen, így írják a bédekkerekben, Kneipenfahrt. A keményebb járatok szent utak az éjszaka poklai felé. H.-val és V.-vel általában beültünk valahova, közrefogtak, elmentünk a pulthoz, rendeltünk, politizálni kezdtek. Hallgattam, ahogy okos nőhöz illik, vagy butához? Hallgattam őket, de nem emlékszem, miről beszéltek, talán arról, hogy V. mennyit keres, folyton a léről beszéltek, meg stekszről, és persze a lóvéról,  arról, hogy lavírozik V. a magyar feketepiacon, hogy nyal a pártoknak, hány állásba ült bele. V. néha izzadt a beszélgetés alatt, észre sem veszed, mondta, hogy már lent vagy, te guggolsz és mások állnak. H. nem talál munkát, mert Berlin nincs munka, Németország kirakata, egy nagy, buzi Schaufenster. Aztán abbahagyták, mert jöttek a kurvák, egyre beljebb kerültünk, nyomtak. Az oroszdiszkó kellős közepén álltunk, ott ahol van egy vörös pult.

     Ahol ilyen vastag pult van, ennyi nő, az talán nem is igazi oroszdiszkó.

     V. és H. a pulthoz dőltek, engem már nem fogtak körbe. Az oroszdiszkóban tényleg nem a szovjetek vannak, hanem Natasa, az új európai történelem alakja, Natasa az utcalány.

      Álltam, amíg útitársaim visszatértek és körbenéztem a fiatal német irodalomban. Az oroszdiszkó ugyanis egy posztszovjet regény. Itt állok a regényben, Wladimir Kaminer művében. Írók, színészek és posztszovjetek lekvárja vesz körbe, finoman, ritmusra mozgó tömeg, akik láthatólag minden táncmozdulatot előre tudnak. Könnyű és egészséges élet. Ha Kaminer azt mondja, Berlin egy falu, akkor ez itt a népies orosz irodalom. Az oroszdiszkó ugyanis nagyon humoros és szentimentális. Röpköd a CCCP, csillagok hullanak, katonasapkák és csiburáskák. Érkezik a DJ, mindenki üvölt egyet. Wladimir Kaminer, sugdosták, sztár, egy író, de nem írt. Keverte a pattogós, ropogós, csizmás  nótákat, húzogatta a szemöldökét, igazgatta a micisapkáját, kicsit bandzsított, de látszólag nagyon elégedett volt velünk, nekünk él, azt mondta, ez itt a regénye, benne állunk. Szürcsölte a vodkát, néha beletörölte az orrát az ingébe. Voltak vacak zenéi, de azokat estére hagyta, először a jó számokat tette fel, a részegeknek már mindegy, gondolom, gondolta, és akkor egyszer csak hirtelen mindenki üvöltésére felrakta végre a szovjet himnuszt meg, és utána az internacionálét…. Másnap az újságokban láttam, igazat mondtak a Burgerben. Kaminer tényleg író, korunk berlini hőse és a kedvence Kafka. Őt követi, olyan szeretne lenni, mint Samsa, Josef K., nem. Ő Vlagyimir, még jobb akar lenni, mindent el akar érni, amit csak Berlinben lehet. K. valami nagyon szépet mondott az interjúban. Azt, hogy ő személy szerint a bábból pillangóvá szeretne válni, fényes pillangóvá, az éjszaka pillangójává…

     Az oroszdiszkóban minden este ugyanaz a vicc, és Natasa minden este ugyanolyan. Legalábbis ugyanaz a dolga. De ezt csak utólag képzelem róla.

     Mikor a diszkó közepén  álltunk, észrevettem egy lányt a sarokban, aki abban a pillanatban abbahagyta a nevetést, ha elfordultak tőle, és rögtön mosolygott, ha egy férfi ránézett. Alig láttam életemben szebb arcot, mint a mosolygó Natasáé, s alig láttam szomorúbbat, mint a magányosan elforduló Natasáét. Nincs kedvem sokat írni róla. Nincs kedvem mindenkivel megosztani a titkait, mert valójában olyan banálisak, mint bármelyik kurváé a világ bármely városában, akkor meg semmit sem érnek, akkor olyanok ezek a titkok, mintha fájdalommentesek volnának.

     Natasa a Szovjetunióból került Berlinbe még a fal leomlása előtt. Ám mindenkinek azt mondja, hogy Oroszországból jött, fiatal orosz lány vagyok, érted, azért, mert nekik van most a legjobb piacuk a placcon, a tinédzsereknek. A németek szeretik az oroszokat, úgy mint Napóleon idejében. Elmúlt hajnali négy, még sokan ácsorogtak a diszkóban, folyton odajött valaki, megfogdosta, volt aki benyúlt neki és aki kinevette, vagy csak tüzet kért, hogy felmérje közelről az arcát, nem túl öreg-e. Olyan is volt, aki köpött egyet, mikor bement utána a mosdóba. H. és V. szóltak, hogy indulunk haza, amikor utánam kapott. Arra kért, tegyek úgy, mintha vele volnék, hadd jöjjön ki velem. Kijött, megköszönte és elfutott, láttam, ahogy lekapta a körömcipőit és a következő sarkon felvett egy sportcipőt. De Wladimir utolsó üvöltését is hallottam még: N A T A S A.

     Natasát két nappal később láttam másodszor a Oranienburger utcán, ott, ahol a keleti kurvák állnak, valaki megdobta egy kővel. Mosolyogott, a derekára fűzött táskáját találták el. leesett az öléből és kiestek a holmik. Spré, fújós és golyós, egy gumi, pénztárca, kokain, tampon, mobiltelefon. Most már egy kő is van benne. Odamentem, de nem ismert meg:

     Natasa, hova lettek? Kik voltak?

     Senkik. - felelte és mosolyogva elfordult.  
 

     A német felhalmozza maga körül elmúlt korok és idegen égövek formáit, színeit, termékeit és ritkaságait, létrehozva azt a modern vásári kavalkádot, amelynek forgatagában tudósainak jut az a feladat, hogy meglássák és megfogalmazzák a “modernséget mint olyat”, miközben ő maga a stílusok nyüzsgésében nyugodtan üldögél a helyén. (Friedrich Nietzsche: David Strauss, a hitvalló és író)  

 

Más útleírások...

Kijárat...

Főoldalra...